Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 4. szám - JELENÜNK - Józsa Péter: Találkozások Hemingway-jel
harkabátjával, széles mosolyával, meg ahogy néha hátbaverte valamelyikünket — rögtön a szívünkbe férkőzött. Egy Hemingway-hőst láttunk benne, vagy talán magát az írót. És Lajos, Béla, meg én is, akkoriban egyazon könyveket olvastuk. Laja egyébként pecázott is, úgy a maga módján. A Dunában, a ferencvárosi teherpályaudvar melletti rakparton. Erdélybe is hozott magával két felszerelést, s Gyergyóban még vásárolt hozzávalókat. Fel is csillant a szeme, amikor a hajóról ő is bedobhatta horgait, amiket felváltva kellett őriznünk, amíg a lélekmelegítős üveg körbejárt. Béla, meg én nem pecáztunk, de már vagy tíz éve barátok voltunk. A kikötéssel bajok voltak. A hajó egyáltalán csak akkor megy a végállomásig, ha akad utas. S úgy látszik, ritkán van, mert elvétették a kivájt medret a kikötő felé. Csak ebben az árokban tud a partig jutni, másutt nem olyan mély a víz, s a nehéz bárka könnyen megfeneklik. A kapitány utasította a jegykezelő-gépészt, hogy mérje gyakran a mélységet. Rúddal. A reflektort már az öreg halász fogta, s széles karmozdulatokkal magyarázta az útirányt. Vissza kellett mennünk egy jó darabon, hogy mégegyszer nekirugaszkodva, megtaláljuk a medret. A kapitány káromkodott, a gépész a mérőrúddal való döfködésben vezette le a dühét, egyedül az öreg halász látszott nyugodtnak. Elővett a hátizsákjából egy palack bort és körbekínálta. A manőverezéssel úgyis szünetet kellett tartani, mert az erős fényszóró úgy elviszi az áramot, hogy később a gyenge akkumulátorok már a motort sem tudják beindítani. Ültünk a korlát melletti pádon és csendben kortyolgattuk a savanyú bort. Későbbi nekirugaszkodásunkkor sikerült kikötni. Búcsút vettünk az öreg halásztól, meg a két hajóstól és fölmásztunk a meredek parton szállás és ennivaló után nézni. A beígért kemping megvolt, száz méterre a parttól négy A alakú faházikó. Az elkövetkezendő pihenésre gondolva, mindjárt könnyebb léptekkel mentünk a házak felé, amikor megütötte fülünket a magyar szó. Hülyén egymásra vigyorodtunk: nahát, mily szerencse, hogy találkozunk magyarokkal ! — Szép jó estét kívánunk! — köszöntünk csak úgy bele a félhomályba. Valószínűleg megdöbbenhettek rajtunk, mert a válasz elmaradt. Igaz, nem nézhettünk ki úgy, mint akiket épp akkor húztak ki a gyufaskatulyából: koszosak, fáradtak, tomposak, kissé borosak voltunk. Am a gyér világításban ebből nem sok volt észlelhető. Legfeljebb a bor... — Szállást keresnénk éjszakára ... Későn jött be a hajónk — kezdtünk volna magyarázkodni. — Nem tudják, merre húzódhatnánk meg? Egy alacsony férfi jött közelebb hozzánk. Láttuk megdöbbenését, majd ahogy végigmér bennünket. Aztán határozott nemmel felelt, és mint aki jól végezte a dolgát, s részére befejezettnek tekintette a társalgást, sarkon fordult. — De hát... — nyögte ki Béla, aztán csak álldogáltunk ott pár percig szótlanul, majd elindultunk a kocsma felé. Abban állapodtunk meg, hogy ott veszünk valami ételt, meg két liter vöröset, és elindulunk a legközelebbi faluig. Az legalább húsz kilométerre van, de legalább reggelre odaérünk, s aztán a napon lefekszünk aludni. A kocsmában jöttünkre mintha egy pillanatra halkabb lett volna a zsivaj. Nyilván egy szempillantás alatt végig is mértek bennünket, de úgy látszik, semmi biztatót nem nézhettek ki belőlünk — legalábbis egy-két rundót —, mert aztán gyorsan visszatért minden a megszokott állapotba: tovább beszélgettek, ittak, énekeltek, vitatkoztak. Mintha ott sem lettünk volna. A zsúfolt helyiségben alig találtunk üres asztalt. Hátizsákunkat lepakoltuk magunk mellé és búsan üldögéltünk. Az elkövetkezendő fárasztó éjszakai menetelésre gondoltunk. Mint soros, ügyeletes borszakértő, beálltam a pult előtti sorba az éjszakai melegítőért. — Vin — mondtam, amikor rám került a sor. — Ce vin? — kérdezi a vendéglős, s éles szemével rögtön kiszúrta, hogy idegen vagyok. Nyugodtan várt, s nyilván arra gondolt, hogy most mennyit kérjen egy literért. — Vin — mondtam mégegyszer, s a tőlem telhető legélethűbb mozdulatokkal próbáltam utánozni egy folyót, arra gondolván, hogy mindenütt a folyó bor a legolcsóbb. Sikerem azonban elmaradt. A pult fölötti polcokon sorakozó palackokat kezdtem mustrálni, amikor valaki megfogta hátulról a vállamat. Az öreg halász volt, a hajóról. Kivette kezemből az üveget, s barátságosan megtapogatott lapátkezeivel. Aztán a borral teli palackot nem adta vissza, hanem intett, hogy menjek vele. Egy asztalhoz vezetett a terem túlsó felébe, ahol már ott ült a kapitány, meg a gépész is. Nohát — gondoltam —, ők kikötöttek, elvégezték teendőiket a hajón, mégis hamarabb a kocsmába értek, mint mi. És a halász is itt van. Ügy látszik, minden helyen íratlan szabályok vezetik az utat. Azt az utat, ahol az emberek találkoznak. Lajos és Béla is átjöttek a kapitány asztalához. Üldögéltünk és ittunk egymás egészségére, csak a társalgás akadozott. De sokat nem is kellett ott beszélni. A kapitány azt megértette, hogy „Captain”, az öreg halász meg tudott néhány szót magyarul. De leginkább csak azt mondta, hogy „jó”, és emelte a poharát. Egyszerre csak azt vettük észre, hogy kis társaság gyűlt asztalunk köré. Helybeli és a városba járó munkások, a környező falvak lakosai. Érdeklődve, de tapintatosan nézegettek bennünket, mint valami csodabogarakat. Mindegyikük koccintani akart velünk, az öreg halász meg úgy bánt velünk, mint a fiaival. Kis idő múlva Béla aggódva súgta: — öregem, ebből bajok lesznek! — Miből? — néztem rá csodálkozva. — Alig ettünk még ma, s ez a rengeteg bor... — Én is kutya éhes vagyok — mondta Lajos. — Hát akkor, pakoljuk ki a kaját, s lássunk neki! — Nincs kenyerünk — állapította meg Béla tárgyilagosan, s keze a szalonnával megállt az asztal és a hátizsák között félúton. Aztán mégis meg21
