Hevesi Szemle 9. (1981)

1981 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Takács József: Lány, virággal

ha leülök, már vele beszélgetek, ha sétálok ő van mellettem, s belém karol, ha kinyitom, ha lecsukom a szemem, őt látom, az arcát, a mosolyát, két szomorú szemét, finom vonalú kezét, ahogy hozzám ért, mintha simogatni akart volna, ahogy fészket rakott bennem; mindenhol őt, már belopódzott az öleléseimbe, akikor is vele vagyok. Hát ez rettenetes, borzasztó! Szétmállik az életem a tekintete előtt, s én nem tudok ellenállni.

Már mindenki érzi az ingerültségem, az átható tekintetű nejem, a gyerekek, a munkatársak, idegesen cipelem magam, s egyre vigasztalanabb leszek.

S egyszer csak nem bírom tovább, elindulok — szép, fényes reggel van —, csak a legszükségesebbet viszem magammal. Hogy mikor jövök haza, azt kérdezik, hirtelen nem is tudok mit mondani.

Megint ott vagyok, három hónappal később — eddig bírtam —, izgatottan állok az ajtaja előtt, mint egy szerelmes kamasz, még nagyobb csokorral; ő nyit ajtót, hirtelen boldog mosoly suhan át az arcán, de semmi megbotránkozás vagy meglepetés benne, s már be is csukódik mögöttünk az ajtó, s mi csak nézzük egymást, én még ügyetlenül mindig a csokrot tartom, végre megszán és elveszi tőlem, kicsit elfogódottan megköszöni, de csak leteszi egy kis asztalkára, néz, szemét egy pillanatra le nem venné rólam, mintha attól félne, hogy elragadnak, vagy nem is igaz ez az egész, merő képzelődés; s csak állunk a homályos előszobában, két szeme parázslik az arcom előtt, s akkor kicsit félszegen megfogja a kezem, de mintha azt a régi csokrot fogná, olyan törékenyen, aztán — mint szigorú folyondár — átfogja a nyakam, s csak ennyit mond:

— Tudtam, hogy egyszer eljössz! Azóta várlak.

S én nem tudok mit mondani, s fel sem tűnik,

hogy letegezett.

— Vagy nem is azóta, mindig. Tudhattad volna.

S nekem megint nincs erőm visszautasítani, se

replikázni. Minek mond ilyet, úgysem hiszem el. Meg akar valakibe kapaszkodni, ennyi az egész. De miért vegyem el a kedvét?

Aztán az arcunk, az ajkunk egyre közeledik egymáshoz, s dühödt, szinte önpusztító szenvedéllyel csókoljuk egymást, mire észbe kapok, már ott áll előttem félig kibontva, teste a karomban vonaglik, amíg egyszer mintegy intermezzóként, azt nem mondja: — Gyere, még van egy kis időnk —, s gyorsan, a ruháinkat ledobálva, máris az ágyban vagyunk, hogy felszakadó, kínos vágyainkat valahogy csillapítsuk.

Aztán néhány hálás szó, mosoly és nyugalom az arcon, mint a tó tükrén, ha elmúlt a szélroham, mindenhol a boldogság dirib-darabjai, ahogy hozzám húzódik, ahogy mozdul, fölkel az ágyból, s a ritkás fényben szép teste megvillan, számban egy új világrész felfedezésének sosemvolt ízei, de nem tartogathatom sokáig, gyorsan rendbe kell tennünk magunk, mert minden pillanatban becsengethetnek az idillekre nem néző, könyörtelen kezek. Felöltözünk hát, asztalhoz ülünk, arcunkon még mindig az előbbi színek, de csak mi látjuk. Beszélünk, szavaink még mindig ingerlőén hullnak a lábunk elé, minden hálás, még a fotel is,

amelyben ülök; aztán megjönnek a lányok, s úgy folytatjuk a beszélgetést, mintha régesrégen ismernénk egymást. A kisebb — olyan hétéves forma — még meg is kérdezi:

— Bácsi, itt fogsz maradni nálunk?

Hirtelen nem kapok levegőt, s a szőnyeg is előttem, egyre kopottabbnak tűnik, s orromba csap valamilyen fanyar valóságszag, hümmögök, az anyja siet a válasszal:

— Csak látogatóban van itt a bácsi, mivel anyának régi ismerőse. Valaha egy utcában laktunk.

De a kislány nem adja fel:

— Eddig mégsem beszéltél róla.

Erre viszont az anyja sem tud mit felelni, másra tereli a szót, a lányait kérdezgeti, mintha be akarná mutatni őket. S vacsoráig igazán szépen elbeszélgetünk, de asztalbontás után a szobájukba küldi őket. Hirtelen felém fordul és megkérdezi:

— Mondd, meddig maradsz?

Mivel nyomban nem válaszolok, enyhítésképp

hozzáteszi :

— Csak azért, hogy a napjaimat hozzád igazítsam.

Vár, s az arcom figyeli, ezt a kiszolgáltatott műszert, nincs pardon, felelnem kell:

— Csak egy napot tudtam elszakítani, holnap megyek, azaz a lányok miatt nem kéne a szállodát választanom, hátha kényelmetlen nekik ...

De ő a fejét rázza, mosolya viszont fáradtra sikerült.

— Magunkról még nem is beszélgettünk.

Akkor mégis maradok.

S ahogy a lányait lefektette, elmondja az egész életét, mintha nem is a magáét, hanem valami közömbös sztorit mesélne, vagy talán nem akarja szánatni magát? Mindenesetre a helytállása tiszteletre méltó.

Aztán tizenegy körül mi is szertartásosan lefekszünk, de ez az együttlét már nem sikerült úgy mint a délutáni. Mintha többet vártunk volna egymástól, még nagyobb felfedezést. Azért semmi szemrehányás. Finom árnyékok az arcunkon.

Aludni mégsem tudunk, mindkettőnknek szokatlan. Még a célzást is lenyelem, hogy volt-e azóta valakivel, vagy ki feküdt ebben a csinos ágyban; minek kérdezném? És ő mégis felel, mintha megérezte volna — volt, de nem lett belőle semmi. Hisz olyan nehéz... — nem fejezi be, mindent értek. Aztán átbeszéljük a fél éjszakát, hogy egymást végleg megmérjük és helyretegyük. Mintha az idők kezdetétől ismernénk egymást. Ilyeneket mond: — Mindent tudtam rólad és mégsem tudtam semmit. Az arcod ismertem, a mozdulataidat, viseltes ruháidat, amit anya mindig észrevett, tudom, éreztem, féltél, hogy a főorvos lánya átnéz rajtad, elutasít, s úgysem megy feleségül az uradalmi cselédek unokájához, hiába végezte el a középiskolát. — Tehát még ezt is tudja rólam, ezt is felkutatta. — Nem harcoltál értem, otthagytál, pedig... — megint nem folytatja, ez mégis úgy zuhant rám, mint a guillotine. Még szerencse, hogy nem látja az arcom. A partok egyre messzebb vannak, s én mégis szomorú vagyok. Ügy érzem, agyonnyom minden, a tárgyak, a ház, ő. Az érdes, szétszakító múlt, a múltunk.

16