Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Tasnádi Attila: Kiss István portréemlékművei
na legközelebb Medgyessy Ferenchez, a XX. századi magyar művelődés e nagy hatású újítójának az életművében megnyilatkozó kritikai gyengédséghez. Id. Szabó István epikusabban, áradó bőségben közli élményeit, társas jóindulatának gyanútlan tanújeleit. Ifj. Szabó István szakszerűen, tárgyilagosan mintáz, bár nem hiányzik munkáiból apjának a jóhiszeműsége, ami nála — a konkrét tennivalók keretei között — olykor játékos, díszít- ményes elemekké alakul át. Nagy Mária az érzés, megérzés, együttérzés jelzéseire hallgatva fejti ki nézeteit a látottakról, az elkerülhetetlenről, a helytállás és az elmúlás esélyeiről, a kis és nagy közösségek kapcsolatairól, a magányról, a harmóniakeresés kudarcairól. Mindezt — bizonyára mondani se kell — árnyalt szobrászati eszközökkel jeleníti meg, a háromdimenziós felületek, térbeli viszonylatok, körvonalak, sziluettek, plasztikai tömegarányok átgondolt válogatásával, expresszív alkalmazásával. Eredményeiben — éppen kedélyvilágának, vérmérsékletének elégikus vonásai miatt — sok a hangulati elem, Medgyessy Feren- céihez hasonlítva, több bennük a társadalmi igazságszolgáltatást váró utalás. Medgyessy ösztönös érzékenységet tanúsított a fonákságok iránt, ott is észrevette megjelenésüket, ahol azok a közömbös elme figyelmét elkerülték, ítéletet pedig úgy alkotott felőlük, hogy groteszkké mintázta megszemélyesítőiket, a rájuk jellemző helyzeteket. Nagy Mária a szelídebb változatokkal foglalkozik, a félszegség, ügyetlenség, ügyefogyottság, naivság, elengedettség plasztikai jelei kísértik, s jól látja, hogy az ámulat, képzelgés, kiszolgáltatottság elernyeszti a készenlétet, amikor is olyan történik az alvajárókkal, megszédültekkel, bénultakkal, ami végzetessé válhat. A szobrásznő művei — látszólag — nyugalmasak, mert hát gyakori bennük a passzív érzelmek, állapotok rögzítése, hatásuk mégis felzaklató, megrendítő, mert drámai képzettársulásokat indítanak el. Portréin mérhető le leginkább az ellentétek feszültsége. Már Csohány Kálmán, a tavaly elhunyt neves grafikus hangsúlyozta, hogy Nagy Mária milyen hitelesen ábrázolta Juhász Gyuláról készült arcmásában a költő életét, nyomorúságát és torokszorító emberi, művészi tragédiáját. S a régi barát, Nagy László — akit a közös ifjúságra emlékeztetőén még F. Nagy László néven említ a katalógus — arcán a szenvedés és megdicsőülés, a gond és halhatatlanság redőivel, védjegyével lép a tárlatlátogató elé, hogy cáfolhatatlan bizonyságul szolgáljon küldetéséről, elvei őszinteségéről, elvbarátai ragaszkodásáról. Nagy Mária tevékenységének külön fejezetévé állnak össze érmei. Tanulmányozásuk arról győz meg, hogy a művésznő érzelmi fogékonysága gondolati sokoldalúsággal, intellektuális tájékozottsággal párosul. A Bartók Béláról, Tóth Árpádról, Ily- lyés Gyuláról, Van Goghról, műemlékekről, bibliai példázatokról elmélkedve eszméltető vizuális értelmezését adja a műveltség gyarapodásával járó emocionális tanulságoknak. Nagy Mária páratlanul széles skálán bizonyítja be drámai kifejezőképességét. A már említett Juhász Gyula-portré arcán — a tragédia szörnyű nyomai kíséretében — „szelíd mosoly a szenvedés”, ahogyan a költő a tápéi Krisztusról írta. A Grünwald-érmen a keresztre szögezett kezet emeli ki érmészünk; a kínlódástól kimerevült ujjak azt a leküzdhetetlen vágyat fűtik már-már indulattá a részvétükön uralkodni nem tudó, megváltásukat is kockára tevő bűnösökben, vajha múlt volna el a keserű pohár az ember fiától-lányától. A hivatásteljesítés kettős terhének jelképe ez, a türelmesen viselt megpróbáltatás és a lázadó tehetetlenség között, mert az igazi tehetségnek nincs választása, ki kell bírnia a hánykolódást a szenvedések és szenvedélyek szélsőségei között. Pogány ö. Gábor Kiss István portréemlékművei A budapesti Dózsa-emlékműhöz (1961) készült, s 1956-ban Munkácsy-díjjal honorált parasztfejsoro- zatának kirobbanó sikere fordította Kiss István figyelmét a portréemlékmű felé, amelyben — politikai emlékműveihez hasonlóan — a nemzet sorsát előrevivő társadalmi és politikai aktivitás megjelenítésének, a pártos történelemszemlélet megvalósításának egyik lehetséges eszközét ismerte fel. Kezdetben a szoborportré felől közeledett a műfajhoz, de mert a megmintázott személyeknek már ekkor is inkább a magatartása, semmint a testi vonásai érdekelték, elképzeléseit az esetek többségében egész- vagy félalakos szobrokban fejlesztette tovább. Viszonylag hamar megoldotta azt a minden emlékműszobrász előtt felmerülő dilemmát is, melyet a szimbólummá növekedett és a konkrét történelmi személy ábrázolása között feszülő ellentmondás testesít meg. Kiss István a természeti hasonlóság (portrészerűség) és a személyiséghez fűződő eszmények (szimbólumjelleg) vitájában egyértelműen az utóbbi mellé állt, azaz az eszményeket ábrázoló szobortípus, az egyéniség által képviselt gondolatiság, erkölcs, mozgalom szobrászi ábrázolása mellett tette le voksát. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne számolna modelljei anatómiai sajátosságaival, a fiziológiai struktúra megjelenítését azonban minden esetben alárendeli az emlékezés és az emlékez- tetés gesztusának. Ebbéli törekvéseit kettős úton realizálja: egyfelől hangsúlyozza, hogy szobrot 5
