Hevesi Szemle 9. (1981)

1981 / 3. szám - JELENÜNK - Takács Péter: "Nem ütik a jogászt agyon"

arra a „szubjektív tényezők” címszó alatt még visz- szatérünk.

Feltéve, bár el nem fogadva, hogy minden jogász azonos szakmai kvalitásokkal rendelkezik és saját munkaterületének kiváló ismerője, a fentiek szerint tartjuk megrajzolhatónak a jogászi magatartás koordinátarendszerét. Azzal a megszorítással persze, hogy mindegyik reláció meghatározott szerepeket, magatartásmintákat kapcsolt az egyénhez, ill. az egyetemről kikerülő fiatal szakember a szakmai szocializáció során — többé, vagy kevésbé — elfogadja, magáévá teszi azokat. Nyilvánvaló, hogy e szerepek, minták spektruma viszonylag széles, nem uniformizáltak, bár könnyen feltérképezhetek. A hatalomhoz való (objektív) viszony, annak funkcionális szerkezetében elfoglalt hely, a réteg, ill. csoportspecifikus vonások és a döntési alternatívák léte vagy nemléte —■ azok a legfontosabb tengelyek, melyek körül a modern kor jogásztársadalmai szerveződnek. De mit mondhatunk e jogásztársadalmakról, s különösen: saját

jogásztársadalmunkról

mint egészről? Talán itt is egy általánosabb kérdésfelvetés vezet el a válaszhoz. Nagyjából mindenki egyetért azzal, hogy az ötvenes évek viszonyai megszüntették a jogot, mint sajátos társadalmi objektivációt. Megszüntették annyiban, hogy megfosztották legfontosabb kellékeitől és különös funkcióit a politika közvetlen szolgálatába állították. Nem arról van szó, hogy akkortájt nem létezett adás-vétel, vagy még egy bérleti vitát is az MDP állásfoglalásai szerint döntöttek el, hanem arról, hogy amint nem volt jogi közbiztonság, úgy még egy adás-vétel biztonsága sem volt szavatolva, nem is beszélve az igazgatási, munkajogi stb. viszonyokról. Mindezzel ma már, szerencsére, mint a múlt tényeivel számolhatunk, mert a jog a hatvanas években meginduló folyamat eredményeként, visszanyerte jogként való funkcionálásának legfontosabb feltételeit. Ma már lezárt ügy, hogy jogrendszerünk el tudja látni társadalomirányítási feladatait, hiszen egyfelől elkülönül más normatív rendszerektől (erkölcs, politika), másfelől pedig rendelkezik a csak rá jellemző sajátosságokkal (általánosság, típusos szabályozás, jogi szankciók stb.).

Ne gondoljuk azonban, hogy minden ide vonatkozó kérdést ad acta tehetünk. Nem elhanyagolható tény például — és a jogászok szempontjából elsőrendű probléma — a jog eszközfunkciója. Ha valaki venné a fáradságot, és végiglapozná az elmúlt húsz év jogtudományi irodalmát, akkor azt látná, hogy szinte mindenki a jogi dogmatika kidolgozásán és hatékonyabbá tételén fáradozik, ill. azokat a módozatokat keresi, amelyekkel a norma a lehető leghatékonyabban rendelhető a célok alá. Félreértés ne essen: nem e célokat kérdőjelezzük itt meg, hanem arra utalunk, hogy a célok meghatározott eszközöket igényelnek, s nem mindig a jog bizonyul — mint azt sokan hiszik — a legalkalmasabbnak. Sőt: ezen instrumentális szerep jogosságát sem tagadjuk, csupán alkalmazásának határait tartjuk vitathatónak. Hogy milyen alapon? Azon, hogy amikor a társadalmi munkamegosztás speciális közvetítő mechanizmusokat teremt a különböző szférák között, akkor e közvetítés értelmét az adja meg, hogy a reagálás ás a cselekvés bizonyos önállósága alakul ki. Ügy véljük, hogy a jog reagálásának és cselekvésének napjainkig kialakult rendszere nem érte el az egyébként elvárható optimumot. Hiszen, ha elérte volna, akkor nem fogadott volna magába olyan döntéseket, mint pl. a „létszámstop”, vagy a fiatal értelmiségiek pályázati rendszerének normatív-jogi rendezése —, hogy csak a legtriviálisabb példákat említsük. De utalhatnánk a jogtanácsosra is, aki miután az akár száz emberrel szemben is képviselt álláspontjával a vállalati döntésben alulmaradt, a bíróságon az általa helytelennek ítélt véleményt kénytelen képviselni. S hogy ez a szituáció mennyire általános és mennyire nem, arról csak maguk az illetékesek tudnának beszélni.

E példákkal talán érzékeltettük, ha hely hiányában nem is bizonyítottuk, hogy minél inkább önálló egy közvetítő szféra (esetünkben a jog), annál inkább képes ellátni különös feladatait.

A jogi autonómia erősítése (mely persze nem függetlenséget, hanem önállóságot jelent) csupán igény, s mint ilyen a társadalmi méretű továbblépés irányát megjelölő „Sollen” világa, de amíg az marad, addig a jogász kénytelen elfogadni az egyéb szféráktól való függőségét. A jogászi tudatba táplált formális függetlenség és a gyakorlati-valóságos függőség teremtette ellentétnek tudható be — véleményünk szerint — jogászértelmiségünk magatartásbeli és eszmei megnyilvánulásának nagy része. Túljutott már azon, hogy döntései előtt átlapozza a Szabad Nép aznapi számát, de nem érte még el azt a szintet, amelyen tevékenysége a jog autonóm mechanizmusainak eleget téve illeszkedhet az össztársadalmi folyamatokba. Ennek az ellentétnek tudható be, hogy — újra példálózva — légüres térben érzi magát az a két jogtanácsos, ill. ügyvéd, aki a gazdasági-műszaki vezetők utasításai vagy az ügyfelek igényei szerint hadakozik a bíróságon, de nem érzi magát jobban a bíró sem, ha esetleg (bár ez nem törvényszerű) egy, a jog természetétől idegen, csupán ideiglenesen befogadott jogszabály alapján kénytelen dönteni.

Egyesek persze örömmel fogadják e helyzetet, és boldogan lubickolnak a másodállásokkal, egyéb bevételi forrásokkal és a „nem ütik a jogászt agyon” kezdetű nótákkal színezett dzsentrivirtus világában, felszabadulva a morális felelősségvállalás terhe és az értelmiségi „itt és most” tudat béklyói alól. Annak a kérdésnek az eldöntését, hogy kik ezek az „egyesek” és valóban csak egyesek-e, az Olvasóra bízzuk, csakúgy, mint annak megítélését, vajon e fent jellemzett réteg elenyészik-e a léthelyzetét komolyan átélő, problémáit tudatosító és megoldani szándékozó, közösségi ügyekért is fáradozó jogászok világától. Mert, hogy ez utóbbi kategória is létezik, az tagadhatatlan. A konkrét véleményformálástól való tartózkodásunk annak tudható be, hogy ezek a szociológusok vagy lustálkodnak, vagy a sok mérnök-, közgazdász-, pedagógusvizsgálat közepette elfeledkeztek a jogászokról. De ez még hagyján! Amikor a televízió márciusi Tudósklubja a mai magyar fiatal értelmiség helyzetét elemezte, akkor a hosszúra nyúlt és okos megállapításokban igazán bővelkedő vitában egyetlenegyszer (!)

18