Hevesi Szemle 9. (1981)

1981 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Lőkös István: Antun Gustav Matoš

(Ó, monoton és beteg harangzúgás,

Zsoltáraidon át a világmindenség üzen: Harum-farum-larum-hedervarum —

Reliquiae reliquiarum)

Ez a problémalátás Matos egész hazafias költészetén végigvonul, a horvát társadalmi valóságot vallató versek mindegyikének meghatározója lesz. A Gricki dijalog (Gric-i dialógus), a Per pedes apostolomra, a Stara pesma (Régi dal), a Gospa Marija (Mária asszony), a Lamentacije (Lamentá- ciók) hol önostorozó, hol a jövendő lázadás vízióját teremtő, máskor a nemzeti bűnöket sorjáztató, majd meg a költőnek a haza, a zagorjei táj, a horvát nép sorsának jobbrafordulásába vetett hitéhez való konok ragaszkodást kifejező sorai egy töretlen társadalmi elkötelezettséget tanúsítanak, amely egészében, hullámvölgyeivel, olykori kétségbeesésével, olykori optimizmusával egyetemben jelenti a költői küldetéstudatnak az O Tebi i o meni lírai párhuzamát. A Kod kuce utáni versek mindegyike annak eszmei folytatása-kiteljesítése, mert Matos mindenikben a Khuen—Héderváry- korszak kezdetétől a zsandárdiktatúra igájában nyögő Horvátország döbbenetes hatású szimbólumait teremti meg. A versek ihletői általában a jogfosztottság, a nemzeti elnyomás, a hazaárulók vétkeinek tényei, ám mégis a legdöntőbb, az ihlető motívumok-élmények legfontosabbika maga a horvát nép, Gubec Máté és felkoncolt parasztjainak örököse, mely egy jövendő lázadás egyedüli letéteményese lehet.

A valóban nagy, hazafias érzület kifejező versek sorában a Móra (Lidérc) és az 1909. című költemény a legátfogóbb, a Matos-líra legfontosabb összetevőit egyesítő-sűrítő alkotás. A Matos-filoló- gia a Móra (Lidérc) címűt ítéli a költő legnagyobb versének. A négy részből, kettőszázkilencven sorból álló költemény Baudelaire- és Poe-mintákat követ.

A Móra persze ennek ellenére is originálisán nagy vers. Eredetiségének titka részint abban rejlik, ahogyan Matos a szimbolista vers nyelvben megvalósuló zeneiségét — a mesterek mintái nyomán — megteremti. A hangszín, az „audition co- lorée” változatosságával például éppúgy remekelni tud, mint mesteri rímeivel: a kísérteties, sötét és sejtelmes hangulatot teremtő, mély magánhangzókkal domináns (a, u) sorokat mély tónusú, komor hangzású rímek zárják:

U gluvoj noci sve je gluvlji zrak,

U tupom duhu sve je tuplji mrak,

U nijemoj jami mucam kao műk,

Od grdne muke nisam niti zvuk —

Nad mojim célom kobi cudan cuk I tece mitnih voda mutan hűk.

(Vaksötét éj nyeli el a fényt,

Sötétség és homály borítja el agyam,

Némaként makogok a sírveremben,

A rettenetes kíntól nem jön ajkamra szó.

Furcsa madár ül homlokomra S zavaros folyóvíz morajlása hallik.)

A zseniális nyelvi lelemények sokasága révén a századforduló horvát valósága elevenedik meg

apokaliptikus látomások sorozatában. S bár a költő úgy érzi: a szenvedés, a nyomor, az ínség, a gyötrelem számára — mely százados bajként kínozza nemzetét — „nincsenek jambusok”, a nemzeti tragédia kifejezésére nem létezik verses forma (O, za ovu patnju néma — néma janiba. / Óva tragedija néma ditiramba.), mégis olyan művet teremt, amely egy nemzedék, a modernek nemzedékének életérzését, gondolatkörét volt képes megfogalmazni-ki- fejezni — egyedülállóan, utánozhatatlanul a századforduló horvát költészetében.

Az indító képsor Baudelaire-i, Poe-i hangulatokat idéző intonációja baljóslatú előkészítése a haza, pontosabban az Osztrák—Magyar Monarchia szorításában vergődő haza és nép sorsát látomásos erővel bemutató második versrésznek. „Éji órán” (U nocni sat), „tolvajként” jön a vámpír (Usao je ko tat), hogy áldozatára — a költőre — vesse magát s a halál rettenetébe taszítsa. Nem a valódi, kínokat szüntető, fájdalmat enyhítő halálba, inkább csak valamiféle tetszhalott állapotba, hogy énje kettészakadjon: egyik fele az „elveszett éden”, a „szülőföld” s a hajdani „büszke dalnok” emlékével vívódjon, a másik a rémeket teremtő, sírveremmé lett haza szörnyeivel viaskodjék, de hiába, mert a „különös sírbolt” rémei szellemét s izmait egyaránt béklyózzák. Szörnyek, „csúszómászók, békák, kígyók, skorpiók, gyíkok, farkaskölykök és kaméleonok” (Gmazovi, zabé, zmije, skorpioni, / Gusteri, stenad is kameleoni) veszik körül a sírveremben, „farkasemberek, hárpiák és mérgeskígyók örvénylenek” körötte (Cuvide, tenci, harpija i guje / Na strasnom gumnu vrtloze i bruje), „torkát vérszívó, szőrös pók szorongatja” (Grlo mi grli krvav, rutav pauk), „mellén lánc, kaloda, szöges buzogány” a teher (Na grudima sindzir, tomruk, gvozden bat), „beteg ereiben vulkán tüze lángol”, „idegeiben a kárhozat remeg” (Kroz bolne zile vulkán glogoóe, / Kroz bolne zivce pakő cvokoce.). Szó helyett néma rángás van ajkán s azt kell éreznie: a vámpír „agyvelejét habzsolja, a vérét szür- csöli” (... loce srz iz glave, sröe krv). Kegyetlen, szinte Dante poklát idéző vízió, amelyben a Ma- tost körülvevő korrupt, hazug és talmi világ bugyrait a nemzeti s emberi bűnök hordozói népesítik be. Az előbbi sírverem szörnyeiből itt már „hazug nemesek” (plemici lazni), „császári kerítők” (cars- ki svodnici), „ördöggel cimboráié”, „elhájasodott gyanús alakok” (Mracnjaci tusti, vragu srodnici), „színészkedők” (glumci), „hamis pásztorok” (lazni pastiri), „hazug bárók” (lazni baroni) lesznek, Krleza szavaival „horvátország eltékozlói”, nyomorba taszítói. A nemzeti tragédiáért egyedül felelős, Khuen—Héderváry —, Pejacevic- és Szker- lecz-féle bánok és csak kékvérükre s a szifiliszükre büszke alattvalóik Becsre és Pestre —, ha úgy tetszik a császári udvarra és a Tisza- és Wekerle- féle parlamentre tekintő horvát államgépezet képviselőire céloz itt Matos, kik egyetlen tébolydává változtatták az országot. A „bordély” és „tébolyda” talán a legkegyetlenebb szimbólumok a versben.

A boldogtalanság, a nemzeti nyomorúság megannyi képét villantja fel a további sorokban is. A közéletet korrumpáló, felszínes gyülevészhad

12