Hevesi Szemle 9. (1981)

1981 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Székelyhidi Ágoston: Tiszta világ - Dohnál Tibor plasztikái (a fotón a művész)

becsi szintetizáló művész, s ez elsősorban az ösz- szefüggések felismerésében, tolmácsolásában nyil- nul meg.

Az utóbbi időben nálunk is tartja magát az a káros nézet, mely szerint a művészetet nem szabad komolyan venni. Ennek a szemléletnek a hátterében nemcsak egyfajta technokráciára hajlamos közgondolkodás áll, hanem művészek-írástudók „felelőssége” is... Elég csak Derkovits példáját említeni, hogy rájöjjünk: a művészet a múltban is halálosan komoly ügy volt — s ma sincs' másképp. Ügy látszik azonban, csak a nagy művészeknek a sajátja, hogy ezt a tényt felismerjék — s bár Decsi Ilona még a pálya kezdetén áll, munkáiból már most kiolvasható, hogy érzi-tudja: ahhoz képest, mennyire komolyan kellene vennünk saját művészetünket, mennyire nem vesszük komolyan ...

Legjobb grafikai lapjain ezért olyan témákhoz nyúl, amelyek alapjaiban érintik a társadalmiművészeti problémákat, s bizonyos történelmi szituációkban létkérdések.

Ezekről őszintén, felelősséggel szól, — s ez az a tulajdonsága, amely végül is a szűk grafikai élmezőnyben megbecsült helyet biztosít számára.

Mivel jobban megfogalmazni nem lehet, álljanak itt a katalógus bevezetőjének szavai, melyeket Bodrogi Krisztina a hatvani tárlat kimagasló darabjához, a „Gondolatok a hazámról” című alkotáshoz fűz: „... szeretem ezeket a képeket tán azért is, mert olyannyira szülőföldhöz ragaszkodók, egy szülőföldhöz, ami néha összekötött batyut jelent az édesanya száraztésztáival, egy hímzett térítőt, és rég-volt tüzes lovakat.”

Fecske András

Tiszta világ: Dohnál Tibor plasztikái

1.

Fénytelen, fehérre festett plasztikákat állított ki Dohnál Tibor, az egri Megyei Könyvtár aulájában. Hátterül fekete szövettel bevont paravánok sorakoztak. Közbülső színárnyalatnak, határozatlanságnak nyoma sem volt, már a látványban sem. Minden külső jegy a benső tartalmak maradéktalan érvényesülését szolgálta. Eligazító, végül elválasztó szerepet töltött be a fehér felület maga is. Minthogy az élet ősi jelképeit, vagy újkeletű jeleit borította, hát ezt a kört értelmezve: lehántva, ami esetleges, pillanatnyi, hangulatilag egyedi, kiemelve, ami lényegi, állandó, általánosítható. Hogy így az élet sokszínűsége sápadt volna el, zsongó lüktetése merevedett volna meg ? Közvetlenül most volt nem érzékelhető, igaz. Forrása, foglalata, működésének és rendjének elve azonban annál is teljesebben tárult elő. Mégpedig azzal az igénnyel és céllal, hogy az ember szellemi és gyakorlati tevékenységét is táplálja, bátorítsa. Bátorítani, mire? Nem kevesebbre annál, hogy az ember saját terén és saját léptékével mérve, képes olyan gazdag és egységes világot teremteni, mint a természet. Csak éppen nem a természet ellenében, hanem tanulva tőle, összehangolódva vele. Elsősorban ezt az eszmei és művészi álláspontot testesítették meg Dohnál Tibor plasztikái. Tiszta, tömör beszédű művek ezek. Tiszta világ követei, üzenetei. De ez a tisztaság nem az életidegenségé. Fordítva: az élet törvényeivel rokon.

2.

Jó, alkalmas iskolát talált mindehhez Dohnál Tibor a népművészetben. Jót és szigorút. Ezért történt, hogy eddigi pályáját egyazon eszmények irányába vágta és járta, ámde folyvást változva, újulva, érlelve, ha úgy kellett, kiigazítva. Festőként, korábban, a hagyományos parasztság alakjait, tárgyait fogalmazta meg, a sajátosságot és az időtlenséget kifejező stílusban. Magvas és tetszetős, régies és mai ikonográfiái nyelvet kimunkálva. Mélyebbre és messzebbre aztán akkor juthatott

és jutott, mikor a népművészetben, szélesebben a folklórban észrevette a világkép és a világalakítás szerepét, majd a kész motívumokban a további általánosítás és a friss átültetés lehetőségét. Mert bizony, a folklór és a népművészet szelleméhez igazában az az alkotó ember hűséges, aki önnön korában akarja és tudja gyarapítani a világot megismertető, kifejező, alakító dolgok kincstárát, a közösség nevében, javára, számára. Egyik útja ennek a Dohnál Tiboré, előbb is a metszeteié, rajzaié, utóbb a plasztikáié. Közelebbről azáltal, hogy a valóság, a forma, a gondolat találkozásának általánosítható elemeit, az ábrázolás, a jel, az önálló térbeli tárgy vonásait sűrítették össze. Mindenből, mindenben főleg az általánost fejtve ki. És mindig, mindenütt arra törekedve, hogy a művek egyediek legyenek. Nincs ellentét ebben. Hiszen a valóság részei (nő, férfi, virág, fa), az alapformák (gömb, hasáb, háromszög, ovális), a megjelenés és a funkció (az emlékeztető ábrázolástól, a monumentális tárgyformálástól az alkalmazott díszítésig) a változatok kimeríthetetlen sorát kínálták, kínálják. Mondandóban, szerkezetben, hangulatban is.

3.

Persze, hogy nincs benne a cseppben a tenger. Egyetlen műben a többi. Mégis megkockáztatható, hogy a tárlat egyik darabját a tágasabb jellemzés szándékával vegyük szemügyre. Ez: a Szívhangok. Tömegét a függőleges fölépítés határozza meg. Külső formája mintha az épség, megbontatlanság, nyugalom, illetve a kitörni készülő, szétfeszíteni akaró, zabolátlan erő birkózását, heves lüktetését idézné. Alulról indul a széjjeltartó és így ismétlődő mozgás, felül aztán, az ívek összehajlásával, elcsitul. Be nem fejeződik azonban; az alapelemek és az oldalak páratlan száma (öt) sugallja a folytatólagosságot. Mellesleg, ez az egyszerű és nagyvonalú ritmus, a kultúra évezredeit elkísérő ötfokú hangsort is megcsendíti. Még szorosabbra fűzve a jelentéseket az emberhez, az ember benső világához.

4