Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Homloka égöve alatt (Vallomások Németh Lászlóról) Cs. Varga István összeállítása
S most újra nézem, nézem csak a képet. Homloka égövét. Alatta elfértünk volna mennyien! S kérdem veletek együtt: amíg élt, megérdemeltük-e ? Gulyás Pál PROFESSZOR NÉMETH LÁSZLÓNAK Nem kell minékünk egyetem, a mi egyetemünk az esték, a mi hazánk Ó-Debrecen, hazánk az Ó-Egyetemesség. Az országúton fut a pályánk, akácok alabárdjai őrködnek perceink halálán, az új percet megváltani. Mi minden pillanatban holtan bukunk le s fölemelkedünk minden pillanatban a porban s a holdvilágtól ég kezünk. Visszük a túlvilági lángot, s hallgatjuk tört szívünk zaját, visszük az épülő világot, visszük Plátót, az Ideát. Nem kell minékünk egyetem, bennünk az esti üzenet forr, minden fűszál nekünk terem, mi a fűben vagyunk professzor. Hallgatjuk a fűszálak csendjét s mindenki mindent ránk uszít, szétzúzni a természet rendjét s az éjt, a paracelzuszit. Az országúton fut a pályánk, a nagy természet szalagán futunk a gondolat magányán, a mi katedránk a magány. Utunknak nem lesz soha vége, megyünk, amerre hív a Nap. Gyalog vándorlunk fel az égbe, hol a csillagok alszanak. Tompa László FEHÉR CSÚCSON Németh Lászlónak Igen, ez a csúcs már, — be is havaz lassan ... Szele úgy simogat, mint valami balzsam — Piros a fehérből itt már ki nem harsan. Meg-megállok: lássam, hol lesz már világom? Erdőszél. . . kis tisztás . .. pár elvesző lábnyom — [S előbb mennyit kellett bizakodnom, bánnom!] Mintha hunyó harang még egy hangot csendít, S azzal el is némul, olyan most a csend itt! S olyan jó ez a csend: nyugtat naplementig! Közel havas fenyő búsong elhagyottan — Ágain könnygyöngyök csüggnek gyér sorokban — Egy-egy sor a mással olykor összekoccan ... Benn az erdőben is sóhajtásnyi nesszel, Néha szárny suhan — de mi lesz majd, — ha egyszer Éjszaka itt minden zúgni-búgni kezd el?! — Száz bús emlék, önvád, gyűlve egy-gomolyba, Rámtör a homályból s gyötör: hogy lett volna, Ha valahogy minden másképpen lett volna? ... Csírájukban elölt vágyak nyögve sírnak, Hogy könnyezik velük valamennyi csillag — De mindegy — : kiállom! Egyszer majd csak virrad! Akkor látom ismét: merő havas térség Mind — az — egész világ! Vágy sem éget és tép — Födi valamennyit jeltelen fehérség! S akkor hallva hallok halk zenét is itt fenn — Zeng, hív . . . míg hóénál is sugárzóbb színben Kitárul, s befogad: a Semmi — a Minden! (HÍD. 1941. 53. sz. Dec. 23. 29. 1.) Rónay György: N. L. RÉGI HÁZA A RÓZSADOMBON 1973 ŐSZÉN Itt egyszer, negyvenhárom májusában egy egész holdas éjszakát átvitatkoztunk. Szürkült már, mikor haza indultunk. „Majd legközelebb folytatjuk” — szólt a gazda, s kikísért a kapuig. Fiatal jegenyék álltak a ház előtt, finoman remegett sudár lombjuk a hajnali fuvalomban. Ennek most több mint harminc éve már. A ház azóta többször is gazdát cserélt, s a jegenyék megnőttek. Ősz van, avart röpít a szél, s az egykori kölyök fák csúcsa lassú köröket ír a szürke égre. Egy asszony áll a ház előtt. Később egy férfi lép ki egy ajtón (pince, vagy garázs) kezében ágnyeső fűrész. Rámutat vele a középső jegenyére: „Ezt is ki kéne szedni már, még bajt csinál a vezetékkel.” Bólogatnak és bemennek a házba. Fúj a szél, csörög az avar, alkonyodik, hideg van.- — Már szóltak a rigók. A régi gazda itt állt a kapuban, s a fák alól utánunk integetett. Még él. Még én is élek. A fák, úgy látszik mulandóbbak, mint az ember. Rónay György: N. L. RÉGI HÁZA A RÓZSADOMBON 1975 TAVASZÁN Itt egyszer, negyvenhárom májusában, vagyis pontosan harminckét esztendeje ezek alól a jegenyék alól integetett, egy átvitatkozott éjszaka után. Mi mindenre jó harminckét év az ember életében? 10
