Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Kovács Gyula: Szépelgő és kesergő?
Intim dolgok az efféle szépelgések. Az intim élményt másokkal közölnünk bizalmaskodás. Mert baráti, közeli ismeretség kell ahhoz, hogy felhívjam valakinek a figyelmét egy falevél erezetének finomságára, a gyík hátának tarkaságára, egy eldobott kő szép lehullására, s az esti utcai fényiben a tárgyak, az alakok árnyékának játékára. S minden olyan természeti vagy környezeti szépségre, amit más is érzékelhet. Éppen ezért az ilyen esetekben szükséges a másik ember ráhangoltságáról megbizonyosodnunk, hogy ne váljunk tolakodóvá. Minden egészséges ember tiszteli a másik ember személyiségét, csak az avantgarde művészet alanyi indíttatású alkotói nem veszik észre, nem akarják vagy talán képtelenek is észlelni a másik ember, az emberi közösségek személyiségének küszöbét. Ezt a küszöböt lépi át hívatlanul minden olyan avantgarde produktum, amely csak személyes élményt, tetszetős ötletet, mélyebb igazság- tartalmakat nem hordozó, formai tényeket közöl, javasol közérvényűvé. A szépelgésre rászokott lélek már nem tud különbséget tenni abban, hogy kellemes érzetei, ötletei közül melyek a másokkal is közölhetők, s melyek magánügyei. Van a magyar népművészetnek egy elveszőben levő műfaja, a kesergő, amelynek múltját, történetét aligha tárhatja fel már a néprajztudomány. Hiszen a kesergők elszálltak a szélbe. A kesergő alanyi műfaj, aki mondja, nem vigaszsért rimánkodik, hanem az életigazsághoz apellál. Műfaji, formai változatai is mindig személyhez kötöttek, illetve ahhoz az életigazsággal nem egyező hántáshoz, amely miatt a magában panaszkodó kesergőjét mondja, kántálja vagy énekli. Elsősorban önmaga vigasztalására vagy a körülötte levő tárgyaknak, virágoknak, odvas fáknak, a szeleknek, a vizeknek. Akkor erősödik a kesergő hangzása és fényesednek meg benne a szavak, amikor a magát vigasztaló már nemcsak saját sorsán panaszkodik, amikor fájdalmával rátalált a közös nyelvnek az életigazságot legtisztábban kifejező formáira. Szándékában alanyi célzatú a kesergő, hiszen a hántás okán feltörő érveit a maga emberségével mért élet jó rendjéről, a maga vigasztalására sorolja, s így megtisztulván kivívja a dolgok fölött a maga emberi győzelmét. Közérdekűvé a kesergőt igazságtartalma teszi, amire bizonygatóan bólintja rá a távoli hallgató a maga úgyvanját is. Minden jelentős hazai művészeti alkotásban ott találjuk a kesergő jeleit, legyen az zene, irodalmi vagy képzőművészeti mű. A magyar képzőművészetben Derkovits Gyula művészete a példa az igazat szépen mondó kesergő másokat is megérintő erejére. A kesergőről szólok, de nem a „bús magyar sors” életérzés foglalkoztat, hanem az aggódás amiatt, hogy képzőművészetünk vizuális esetlegességek idézésével, keresgélésével, a felület formai vizsgálódásával, az optikai kellemes kutatásával napjainkban megelégedni látszik. Mert akárhogyan is forgatjuk a szót a formáról, a forma nincs önmaga, formája mindig valaminek van csak, ha nem valamely tárgyéról, akkor valamely személyes vélemény, valamely igazság formájáról beszélhetünk. A formai okozatok mérlegelésének, értékelésének, a formai igazság igényének hiánya, az okoskodó langyme- leg szépelgések lotyósítják képzőművészetünket. Ezért érzem éppen most fontosnak emlékezetünkbe idézni a lélek formáló útjait megjárt kesergőt. Azt a bizonyos nekünk tetsző szép formát, mint én a gyufaszálat, mindenki előállíthatja önmaga szépigénye kielégítésére, avagy megtalálhatja környezetében egy fa ágának organikus szerkezetében, egy folyami kavicsnak evolúciós fejlődése drámáira emlékező, ám kellemes tapintású simaságában. De ha a kezünk körmeinek tövein ívesen terjeszkedő opálos színű holdudvarok formáin tűnődünk, merengünk is, nem szépelgünk még, létezésünk formáival ismerkedünk csupán. Akkor szépelgünk, ha ezt a magánügyi jellegű, a szoros közép ismeretség körével bezáródó érvényű felismerésünket azon langymelegében közérvényűvé nyilvánítani nem restelljük. Ehhez hasonló történik akkor is, ha valamely ifjú vagy örökifjú képzőművészünk más képzőművészek munkáit szemlélve, elámít: „az élet sok új kapuja”, s ezt az ámulatát közérvényűnek javasolja a maga munkájában, ahelyett, hogy ámulását saját személyisége érlelésér e fordítaná. A szépelgő félig mondott kesergő, hiszen a szépelgő is személyes érzeteit nyilvánítja, ám a kesergő szeméké személyiséggé emelkedik, amikor egyéni érzései igazát az élet igazságával bizonyítja, amikor ezzel az igazság- érzetével formát teremt. A szépelgőt nem készteti semmi ilyen lelki munkára, nem is végzi el. Ám a személyiség rangját mégis szeretné megszerezni. Ezzel a fonák helyzettel képzőművészetünkben a művészeti író naponta találkozik. A szépelgésre könnyen forog a nyelvünk, a kellemes érzetek csevegtetnek. E kellemkedésben, ha képzőművészeti produktumról hullik a szó, okoskodásokat is csepegtethetünk : rendszerről, variatívról, kombinatívról, artokról és még oly sok más verbalizálható elmei tényről. Az élet igazságára legteljesebben rátalált, a tiszta igazat és pontos formákat közlő kesergő, bár minden jelentős hazai zenei, irodalmi, képzőművészeti alkotás fundamentuma volt mindmáig, napjainkban a legtisztább igazság keresésének igényével együtt elveszőben van. Az utóbbi években az igazi műalkotásokat tekintve terméketlenné vált képzőművészetünk. S gonddal tűnődöm azon, hová is lett és mivé képzőművészetünkből a kesergő emléke, mert emléke hatott még csak tegnap is, a hatvanas években. A kesergő emléke tartotta ébren még csak e közeli múltban is a valóságos érzés és gondolat képzőművészeti megformálásának és pontos kifejezésének igényét. Rövid idejű volt, alig öt-hat évnyi csak a remekműveket termő virágzás korszaka? Szalay Ferenc: Cantata profana, Tsz-közgyűlés, Németh József: Itatás, Orosz János: Búcsúzik a lovacska, Kokas Ignác: Tékozló fiú, Vígh Tamás: Alföld népe, Somogyi József: Család kompozíciója, Martinásza, Dózsája, Segesdi György: Daida- losza, Varga Imre: Prométheusza, Kiss István: 1919-es emlékműve, Kondor Béla, Csohány Kálmán, Kajári Gyula, Würtz Ádárn, Major János, Pásztor Gábor, Rékassy Csaba grafikái ma is élő hatású művek. Mindnek más és más az üzenete, ami közös bennük, az a kesergővel rokon igyekezet, hogy valóságos érzelmeinket formálják meg. S közös bennük a szolgálatvállalás a nemes emberi érzések és gondolatok megformálására és kifejezésére. A hazai szemlélet szerint, de érdemleges művészeink maguk is vallják, hogy művészi pályaválasztásukkal valójában a kaszától-kapától, a kétkezi munkától szöktek meg. S ezért a hazai szemlélet elvárja, s a művész pedig tudja, hogy érdemleges művet akkor alkot csak, ha azzal közössége eszményeit, géniuszát szolgálja. E szolgálat felelőssége csökkent, differenciálódott olyannyira, hogy képzőművészeink egy része már nem a teljes közösség, hanem csupán egy-egy társadalmi réteg vagy csoport rokonszenvével is beéri. 4
