Hevesi Szemle 8. (1980)

1980 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Farkas András: Portrébiennálé Hatvanban

>kben. Mert a művész — ha nem is sokkal —, de min- ig előbbre jár az utca emberénél annak kitalálásában s átélésében, mi is lehet időszerű vagy egyáltalán, mi s a korszerű válasz a mában az elébünk álló problémákra. Innen nézve találjuk ezt a kiállítást tartalmasnak, mert az alkotók a felmérhetőség szintjéig kísérve kezük nyomát és lelkűk indítékait, őszintén beszélték el azt a jellemet és sorsot, amiről mondanivalójuk, együttérez- nivalójuk akadt.

A könnyebb áttekinthetőség kedvéért szétosztjuk ezeket a tárlaton szereplő művészeket a legegyszerűbb szempontok szerint, mert ezek a fajsúly és a szándék tekintetében bizonyos eligazítást nyújtanak a nehezen kibogozható értékrend megközelítéséhez.

AZ ÖNARCKÉPFESTÖK. Ezek vannak a legkevesebben a tárlaton. Pedig ezeket szeretjük a legjobban. Már csak azért is, mert az a művész, aki saját arcát saját eszközeivel, az alkotáshoz szükséges és elengedhetetlen őszinteséggel akarja mások elé tárni, manapság kiválthatja azt az ellenérzést is, miszerint a művész mutogatni szeretné magát, nem tud objektív lenni, ezzel igyekszik olyan hatást elérni, amely már az önreklámozás mocsarába visz.

Nem kell ezeket az önarcképfestőket ezek ellen a vádak ellen megvédeni. Csak emlékeztetni szeretnénk más korbeli szokásokra, amikor például Rembrandt hosszúra nyúlt élete során több tucatszor megfestette saját képmását és ezzel a nagyszerű sorozattal meg is írta saját életének érzelmi és jellemi történelmét.

Mindenképpen —- koránál és tartalmánál fogva is — élre kívánkozik Barcsay Jenő önarcképe. Az idős művész arca odaállítható az egész életmű mellé, betetőzésnek és összefoglalásnak. Szilárd jellem, akiről elhisz- szük azt a harmóniát, rendet, fegyelmet és akarati össze- szedettséget, amely a mélyebb tónusú ábrázolásról felénk tekint. A fény csak a legszükségesebbeket világítja meg az arcból, annak közvetlen környezetéből és mégis tudjuk, hogy ez a művész nemcsak a színek és vonalak tartományában kiváló, tekintélyét nem kívülről aggatták rá, az a hosszú évtizedekben és a munkában érlelődött ki. Nincs egyetlen hangos vagy hangzatos ecsetvonás ezen az ábrázoláson, inkább a tanúságtevés sűrű szenvedélye zárja egységbe az arc, a tekintet rendjét. (Nem tartjuk azt sem véletlennek, hogy erről a nemes egyszerűségű művészről és emberről Somogyi József szobrot mintázott, amely ugyancsak a tárlaton látható.) Hogy az önarckép mikor keletkezett, mellékes, a művész most állította ki.

Patay László önarckép tükörrel című alkotását a tárlaton sokáig kerülgettük. Nem azt a benyomást tette ránk ez alkalommal a művész, mint amit a róla szóló és nemrég megjelent monográfia elolvasása után elraktároztunk magunkban. Azt ma már nem kell bizonygatni, hogy ez a művész nagy utat tett meg fejlődési kezdeteitől, és makacs útkeresés után jutott el odáig, hogy ígv szembe merjen nézni közönségével és esetleges bírálóival. Egerben, a házasságkötő teremben ismerjük az életútról festett allegóriáját, ahol az általa megfestett alakok és az ő szemlélete némi idegenkedést és ellenérzést váltanak ki, főleg manapság, hiszen az a mód és felfogás, ahogyan akkor a festő az adott témáról szólt, ma már avíttan hat. De ez a portré őszinte, úgy néz szembe, mint aki vall és vallat. A kezébe beleszerkesztett és a vegyes technikába ugyan beletartozó, de a kép hatását bontó tükör úgy néz vissza a művész arca mellől, hogy mi is beletekintünk, akaratlanul is, és belátjuk, hogy ezzel a szuggesztív arccal nem kelhetünk versenyre. Ö, a művész, az állandó, aki minket figyel és mi csak a folyton változó, tűnő alakzatok vagyunk, akik már az alkotás és az élő test versenyét számba véve is, csak lemaradhatunk a felgerjesztett hatáskergetésben.

Ide kell sorolnunk — bár nem kimondottan portré és nem is bevallottan önarckép Borbás Tibornak az alkotása — az A művész és kritikusa című gipszmintázatot. Mekkora szerénység a témához és stílusához képest ezt, így csak gipszben elmondani! A művészfejet úgy tartja a nyak, hogy a művész hátat fordítva felénk, tekintetével jobboldalt felfelé álmodozóan fordul valahová, messze, míg a hosszú nyak védelmében és onnan kinőve balra-előre-lefelé a gunyoros kritikus tekint, tá- tott szájjal éppen egy nem hízelgő véleményt küldve a világba. A kritikus apró szeme, magasan ülő orra, aránytalanul nagy szája ellenpontozza a művésznek azt a jámbor és líraian fogalmazott tekintetét, amely egy szemernyi rosszhiszeműséget sem enged feltételezni. Idealizál ez a kettős portré, felfelé is, lefelé is a nyomasztó feszültséget idézi, amely alig hogy megfér ebben az alkotásban. Nem állunk messze az igazságtól azzal a nézetünkkel, hogy ebben a gipszben nagyon eleven gyónás rejlik, és mintha a művész azt mondaná: valahol, valahogyan mi is fizethetünk a minket ért gáncsért, a kétes értékű kritizálóknak.

A MÜVÉSZPORTRÉK. A tárlaton ezek vannak a legtöbben. A kor kegyeltjei ők, akiktől fent is, lent is elvárják, hogy a szépség és az igazmondás, az ítéletmondás hevességével elszórakoztassanak és vezessenek minket. A mából a holnapba, az egyik élményből a másikba. Írók, zeneszerzők, színészek, képzőművészek, gondolkodód tartoznak manapság ebbe a sorba és aki ezekről vallva igazít el önmagát nézve, kalauzt ad kezünkbe jellemét, felfogását, szenvedélyét és — itt-ott — értékét illetően is.

Ahhoz, hogy valaki művésztársáról vagy íróról, színészről, zeneszerzőről portrét készítsen, nemcsak az szükséges, hogy a művész kellőképpen ismerje az előtte kitárulkozó jellemet, egyéniséget, feltétele az eredményes vállalkozásnak az is, hogy jól ismerje annak alkotásait, azt a szellemiséget, amely a köztudat értékrendje szerint a személyt, személyiséget tiszteletre méltónak, megörökítendőnek ítéli. És ugyanakkor — akár a belső bátorság, akár a beleérzés kényszere folytán — még hozzá kell magából adnia azt az érzelmi többletet, a ro- konszenven túl terjedő emberi szeretetet, amely nélkül a téma és művész azonosulása nehezen képzelhető el.

Bráda Tibor Csontváry-képén az arc uralkodik, annak az egész testhez viszonyított aránya remekül túlhangsúlyoz egy torzót. A köpenyszerű színfoltok, az álló alak mögé emelt táj a Csontváry-sors eleven átértelmezésének tűnik. A kiállításon a köréje került, egyébként jó alkotások nem tudták tompítani ennek a képnek a szuggeszti vitását.

Fodor Sándor bronzba mintázta meg a fájdalmas emlékű Latinovits Zoltánt. A mű inkább a tragikus véggel kapcsolatos asszociációkat segíti, az eksztatikus elhatározás végső fájdalmát. A forduló fej, ez a kegyetlen pillanatra utaló csavartság egy lendülettel summázta a színészt.

Talán az évforduló is hozta, de többen kísérleteztek Móricz portréjával. Fritz Mihály például kétszer is megmintázta, bronzba készítette ezt az ismerősen elénk kerülő fejet, de nem hinnénk, hogy az erőfeszítésekkel arányban álló az a gazdagodás, amely ennek a nagy hatású írónak a jelen ábrázolataiból felénk néz.

Mint már említettük, Somogyi József Barcsayt egy negyven centiméter nagyságú terrakotta szoborban örö5