Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 1. szám - MÚLTUNK JELENE - Szecskó Károly: Kolacskovszky Lajos írásaiból
„Egri Vitézeknek ékes iskolája, Jó katonasághoz nevelő dajkája.” Még messze Lengyelországból is jött hozzánk vitéz, mellesleg költő, hogy a múzsa babérfüzéreivel ékesítse Eger ódon bástyáit. Balassa Bálint, Petőfi előfutárja, nem kisebb lelkesültséggel áldoz az egri névnek, mint lengyel kollégája. Vígan szolgált Eger várában, közben sok borsot tört a török orra alá. A budai pasa, Musz- tafa, Bécsben eleget panaszkodik miatta, de a többi vitéz miatt is. Az egriek vakmerőén Pestig, Szegedig, Bácskáig elkalandoznak, s jaj a töröknek, aki kezeik közé kerül. A füleki bég 1588-ban Szikszót szerette volna kifosztani. A környékbeli magyar végvárak katonái' megtudván ezt, a török ellen indultak. Amikor a török kémek „Nagy száguldva megvivék a bégnek, hogy ott volna Zászlajok egrieknek, Vagy két bégnek mindjárt a félsz-szeplőnek Megismerjék, fele nagy félelömnek.” (Tardi György után.) Az ellenség csúnyán kikapott. Az Egerbe megtérő harcosok 110 török fejet hoztak magukkal, s ezeket (karóba tűzve) a makiári kapu két oldalára helyezték át. Fájt a szíve Balassa Bálintnak, amikor Egertől búcsút volt kénytelen venni. „Egriek! Vitézek, végeknek tüköri, Kiknek vitézségét minden föld beszéli, Régi vitézséghez dolgotokat veti, Istennek ajánlva legyetek immár ti.” Mohács eltemette hírünket, Eger feltámasztotta. Az urak elvesztették, a szegény nép visszavívta. A SZILVÄSVÄRADI VASGYÁR Koncz János, Herendovics György, Ivács József szil- vási, eredetileg egri kőművesek, szabad idejükben mindig szorgalmasan bújták az erdőt. Gyógyfüvek, gombák, különösen vasérc után kutattak. Mert mióta Fa- zola Henrik kikaparta a szerencséjét Upponynál, minden valamire való egri iparos azon törte a kobakját, hogy-mint tudna ő is vasra szert tenni a Bükkben? Egyszer (Mátyás már megtörte a jeget) a kamerádok összecsatangolván a bélapátfalvi erdőséget, éppen hazafelé igyekeztek a vadregényes Korotna-völgyön, amikor hirtelen megelevenedik ám körülöttük az erdő: ordítva, hadonászva vadőrök, hajtők rohannak el mellettük. — Ott, ott! Ott a medve! A kőmívesek is észrevették a medvét. Mint valami óriási macska kuporgott az egyik derék szál fenyő tövében. Pap Mihály, az apátfalvi kasznár ráfogta a duplacsövű puskáját: lőtt is, talált is, másodszor is lőtt, megint talált, de láss csodát! A medve' nem hogy beadta volna a kulcsot, de két lábra állt, s ordítva rontott neki a vadásznak. Pap Mihálynak inába szállt a félsz. Félredobta a puskáját, s a mellette levő juharfára akart felkapaszkodni, alig csípte el azonban az alsó ágat, a medve beérte, s a lelógó lábánál fogva visszaráncigálta a földre. A kasznár halálsápadt lett. Akkor a medve benyúlt a bőre alá, kivett onnan egy lapos üveget, s megkínálta vele nyájasan az áldozatát: — Bátorság, barátocskám! Húzzál egy kis szíverősítőt ebből a jófajta törkölypálinkából! No, mert a medve nem igazi medve, hanem egyik szilvási jáger, akit medvebőrbe bújtattak. Mindenki a hasát fogta nevettében. Legjobban nevetett a hétlelkű tiszafüredi földbirtokos, Józsa Gyuri (Jókai róla mintázta az „egy magyar nábob”-ot), aki történetesen vendégségben volt Szilváson, Keglevich Miklósnál. Keglevich is kacagott, a térdét csapkodta. Ök ketten eszelték ki a tréfát a hencegő, nagyszájú kasznár megleckéztetésére. Még mielőtt a hajtás elkezdődött volna, titkon magtalanították persze a kasznár puskatöltényeit — azért nem ártottak a lövések a medvének. A kasznár restellte persze a dolgot, el is tűnt mindjárt, mint az ugrai bíró ködmöne. Éppen indulni készült a társaság, amikor Miklós gróf a hajtők közt meglátta a három kőmívest. Konczot személyesen ismerte, hiszen a kocsmáját Koncz árendálta valamikor. — Hát kendteket mi szél fújta erre? — Vasat kerestünk, méltóságos uram. — Vasat? A mészkőben? Megkompolyodtak kendtek? — Nem biz a! A vas már meg is van. — Hol találták meg? — Az apátfalvi erdőn, a Gilitkánál, aztán az Ösztö- rűn, a Pannarét szélén. — No, burokban született, Koncz barátom! Eladhatja a vasat jó áron Fazola Fricinek, Diósgyőrbe. — Miért adnám el a vasat Fazolának? A gróf úr is felhasználhatja. Alapítson vasgyárat! A Szalajkán minden együtt van, ami a vasolvasztáshoz szükséges. A sok bükkfából ne hamuzsírt készíttessen a méltóságos úr, használja fel a bükkfaszenet a vasolvasztáshoz. Hajtóerőnek meg igen jól megfelel a Bán. A Bán elég sebes ahhoz, hogy mozgassa a hámorok pörölyeit. Nagy bolhát eresztett Koncz ezzel a beszéddel a gróf fülébe. Addig-addig motozott aztán a dolog ennek az elméjében, hogy a Szalaj kában egyszer csakugyan hozzáfogtak a nagykohó és a hámorok építéséhez. Az első munkások tótok. Azok részére külön telep készült a szomszédos Tótfalu-völgyön. A vasat részben a gilitkai Szt. An- na-bánya, részben Nekézseny szolgáltatta. Aztán, hogy a gróf elment lakni Pétervásárára, a gyárat a Glos, Szmik, Zatimák-társaság vette kezelésbe (1834). Száz esztendővel ezelőtt a Szalajka-völgyön még vígan dolgoztak a hámorok, s a gépies munka egyhangú kongása hatalmas visszhanggal járta körül a hegyoldalakat. Egyedül 1850-ben 4000 mázsa kovácsoltvasat és 8000 mázsa öntöttvasat termelt a gyár. Tíz évvel utóbb mégis megszűnt a vállalat, egyrészt, mert kimerültek a gilitkai, ösztörűi, meg a nekézse- nyi vasbányák, másrészt, mert a bükkfaállomány veszedelmesen megfogyatkozott. Különben sincs már szükség bükkfaszénre, közben rájöttek a technikusok, hogy szénkővel jobban megy az olvasztás. Kőszén azonban a Bán-völgyén nincs. De van Ózd- nál! Gilos, Szmik, Zatimák uraimék tehát gondoltak egy nagyot és merészet, beléolvadtak az ózd—nádasdi vasgyárba. Manapság tőkekoncentrációnak mondanák ezt a műveletet. A felszerelést tengelyeken szállították el Szalajkából. A Szalajka elcsendesült, a kolónia feloszlott: a vasgyár területét ismét birtokába vette az örök erdő. Ma 49
