Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 4. szám - KÖNYVESPOLC
megpróbáltatások között is erőt, hitet, bátorságot ad. Az emberek — így szól a történet —, akik „eszük járását is mintha a víz folyásából merítették volna”, a halálos veszedelem, a tatár hordák elől a barlangba húzódtak, s élelmük fogytán hamuból sütött keréknagy kenyér felmutatásával, s vigasság színlelésével űzték el az ellenséget. A „két- eszű” székelyek leleményessége és furfangja inkább csak külső csillanása ennek a drágakő-hagyománynak; a mélyebb, súlyosabb mondanivaló a sorsuk, életük, kényszerűségformálta lelkületűk felmutatása, az, hogy „kerék-kenyérrel verte a gyenge az erőset”, kenyérrel a védtelenek a támadókat, a fegyvereseket. A megmaradni vágyó nagy akaratnak azonban nem egyszál magában kell szembeszállnia az ellene törőkkel: felsorakoznak mellé a segítő erők, védőn, óvón, bátorítón. A szülőföld ölelő melegsége, megtartó hatalma naponként új meg új csodákban mutatja meg magát. Ha a kisgyermekek torkát „a lét és nemlét” szorongatja a szédítő sziklaösvényen, „csudák csudája ..., a kopár sziklaoldalban hol egy fűcsomó volt, hol egy bokor, hol egy fa, amibe bele lehetett kapaszkodni”. A mész, ami kenyeret ad sokaknak, ha nagy darabban a gyermek fejére esik is, nem töri azt be, sőt, „ahhoz képest, hogy mekkorát hasadhatott volna a koponya, még ez is megmaradás volt, védőburok”. De mindezeknél nagyobb csoda a háborúból épen, sérületlen lélekkel hazatérő édesapa. Ugyanakkor törvényszerűség is van ebben, hiszen „aki a golyók között is folyton a búzaszemekre gondol, az olyan nem könnyen pusztul el”. Valóban, van valami örökös. elementáris, valami őserő a háború irgalmatlan sötétjéből is reménységet, bizakodást üzenő apa alakjában. Mintha az anyaföld megmunkálásával valamit magába szívott volna annak állandóságából s örökös megújulásra való képességéből. A természet világával együtt mozduló, együtt lélegző ember maga a folytonosság záloga; az ősi tudást akár „az égre akasztott Sztálin-gyertyák” fényénél írott ákombákomokkal is továbbadta fiainak; „olyan fa volt, amely a bombázások és ágyúszók zavaró körülményei között járva is mindenütt a virágot és gyümölcsöt nézte”. Mert akiben a „legfontosabb: a munka”, s a „legjobb: a szabadság” szeretete mellett még az az éltető nedv, az a vitalitás is együtt van, amely „minden törést és heget beforraszt”, amely felül emel „a botlasztó-sebző napi gondokon”, az a nedvdús kéreg, amely a letört ágat is életben tartja, az bízvást adhatja a leckét, „hogy háborúkban és háborúk ellenére is lehet: nemhogy elpusztulni, s nemcsak megmaradni, de az "állandó emelkedés útján»- járni!” Nagy elhitető erővel, beleérző biztonsággal láttatja az író azokat a mozzanatokat, amelyek tanítják a gyermeket erre az útra találni, rajta megmaradni. Kicsiny korától kezdve minden az igazságérzetét fejleszti, erkölcsi tartását erősíti. A szülők, a család, a közösség szigorú erkölcsi rendjében nevelkedő gyermek a természet jelenségeit is, az állatok magatartását is emberi mértékkel, az igazság—igazságtalan, megérdemelt—meg nem érdemelt szenvedés, megalázottság, büntetés fogalmaival méri. Még a tárgyak is átlelkesülnek, s az is becsületbeli kérdéssé válik, hogy a puliszkaostromlók ne szenvedjenek vereséget egy semmi puliszkától. De keserves élmények arra is ráébresztik a kisfiút, hogy a kápráztató ígéretek hallatán is a földön kell maradni, s hogy a tehetség, az ész kiművelését csak a búzaaratás és mész- hordás „szilárd, szegeletkő-alapjain” állva lehet megközelíteni. Az írói szelekció és művészi megformálás szimbolikus erejűvé, egy közösség, egy nép sorskérdéseit érintővé növeli a személyesen átélt vagy nemzedékről nemzedékre hagyományozódó emlékeket. A hangsúly mindig azokra a momentumokra esik, amelyek az egyént a közösséghez, a közösséget a természethez, a világmindenséghez kötik. Amelyek mutatják a folytonosságot múlt és jelen között, s az Eszméltető jelszó és személyes vallomás is ez a könyveim. Sándor László nemcsak szellemi, hanem fizikai értelemben is hazájának mondhatja Kelet-Európát. A XX. század szeszélyes történelmi változásai három országot jelöltek ki otthonául. 1909-ben született Budapesten, de ifjúságát az első Csehszlovák Köztársasághoz csatolt Felvidéken: Kassán és Losoncon töltötte. Részt vett a Sarló mozgalomban, anutat lélektől lélekig. S amelyek az örökös változásban, a meg-megszaladó időben is állandó fénnyel tündökölnek. A kedves-humorosán felidézett esetek a komoly felelősségtudat alakulásának lépcsőfokai; a falusi életből kiemelkedő, a vágyva vágyott tanulás kiváltságában részesülő fiatal tudatosuló felelősségérzetéé, amellyel az őt maga fölé emelő közösségnek tartozik. Mert olyan súlyos útravalót kap iskolába indultában, mint sógora szavait: „aztán el ne felejtsem, honnét származom”. Űtravalóul vehette azt az otthoni szokást is, hogy mindig az üres szekerűnek kell előre üdvözölnie, s „szerencsés hazamenetelt” kívánnia a terűvel járónak, „mert mindig az a nagyobb és szerencsét érdemlőbb, aki a teherrel jár.” Az otthonról hozottakat híven megőrizve, s azokat a külvilágot jelentő iskola tanításával gazdagítva tér haza a diák, ráeszmélvén, hogy mások helyett, másokért is tanult, s megérezvén, hogy a rokon Mihály bácsi vizsgáztató kérdésére fontosabb jól megfelelni, mint az iskolai vizsgákon jeleskedni. A szülőföld, a szülőfalu ragaszkodó szeretete azonban nem csábítja idealizálásra az írót, a varázslatos emlékek nem homályosítják el látását. Restelkedve, de nem kívülről jövő, inkább az öncsonkítás miatti őszinte szánakozással említi az elmaradottságot, a bezártságot, a sziklán is termőtalajt kereső földhözragadtságot. De rögtön megértéssé szelídül a bírálat, s az együttérző szem észreveszi a léleknek nem a hegyeken túlra, hanem a csillagos ég felé törő vágyát. Ahogyan észreveszi, s megtanulja a kemény munkát is költészetté oldani képes magatartást. S ahogyan soha nem felejthető élménnyé rögzíti az író azt a nyaktörő rázkódást a szekér fa tetején, amikor megérdemelt büntetés helyett jó szót, s óvó, pihentető szándékot kapott az apjától, amikor megtapasztalta a kemény kövön „gyöngéd fűszál” megtartó melegségét. Az „Elbeszélések” alcímű könyv a legkeresetlenebb modorban, a ma már csak Erdélyben élő gazdag, képies nyelven „beszéli el” a gyermekkor kis csodáit, s azt a világot, ahol a történelemből legendák születnek, s a legképtelenebbnek tűnő mese is összefonódik a valósággal. Nagy lé- lekelemző erővel idézi az író a világra s önmagára eszmélés mozzanatait, mosolyogva, egyszerre kívülről és belülről is látva egykori önmagát, újjongó lelkesedését, nagy gyermekes komolyságát. Némi ironikus távolságtartást csak akkor érez szükségesnek, amikor „a múltat végképp eltörölni” vágyó forradalmi hevület korszakáról vall, amikor „mint lakodalmas lovakon a pántlika, úgy lobogott... rajtunk a jelszavak rengeteg szalagja”. Annál hitelesebben hangzik az újra megtalált múlt és közösség most már tudatos vállalásának lírai hitvallása, s a felismerés: „a fa koronájának a pár méter közelségű föld éppolyan létszükség, mint gyökerének a másfélszáz millió kilométer távolságú nap”. Az erdélyi magyar irodalom legszebb hagyományait követi Szabó Gyula. Könyve méltán sorolható az elődök és kortársak legjobbjai, Benedek Elek, Tamási Áron, Sütő András bizonyságtételei mellé az „édes anyaföldhöz” való ragaszkodásról. Az „Erdély nagy romlásáról” nemzetféltő gonddal íródó nagy történelmi regény, A Sátán labdái sorra megjelenő kötetei mellett ez a kedves, derűs vallomásos kis könyv is az erdélyi magyar sorssal való azonosulás példája. Sorsvállalás a létküzdelemben, hit a megmaradásban, a múlt és jelen, hagyományok és jövőt építő szárnyalás szétválaszthatatlanságában. Tisztelgés a felnevelő, útnak indító szülőfalu előtt, amely úgy elevenedik meg, hogy akár erről is írhatta volna Kányádi Sándor: „akit innen tarisznyáltak, azt egykönnyen nem fogja az élet piszka, mert itt még a sár is tiszta”. Aki így kötődik a szülőföldhöz, aki így hisz annak megtartó erejében, azt egykönnyen nem lehet attól megfosztani. (Albatrosz) Berta Csilla nak balszárnyához tartozott, korán magáévá tette a marxista—leninista világnézetet. 1935 és 1940 közt — Fábry Zoltánnal együtt — a kolozsvári Korunk csehszlovákiai szerkesztője és terjesztője, Gaál Gábor munkatársa. A második világháború viharai Ungvárra sodorták, s az impéri- umváltozás után is Kárpát-Ukrajnában maradt. Marxista szellemű kritikusi-irodalomtörténészi munkássága, művé60 Sándor László tanulmánykötete: Hazánk: Kelet-Európa
