Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 3. szám - MÚLTUNK JELENE - Cs. Varga István: A Balassi-örökségről
„Bodros haja a homlokába hullik. A messzeségbe réved két szomorú szeme. Hosszú orr, lágy bajusz, szívalakú, csókos száj. A kardja markolatján gyűrűs finom keze.” Az ismert Balassi-portrét teremti újjá a szavak megjelenítő erejével. A külső ismérvek az emberi-költői egyéniség belső jellemzői. Igazoló érveléssel vall Balassi életéről, zaklatott koráról: „ .. .néha bor folyt, néha vér”, „Erdélyben és Lengyelben megbecsülték”, összegző értékelését így fogalmazza meg: „Nem maradt ő adós asszonynak se soha. Ki mit jussolt, megkapta, a csókot és a vért. Júlia sem panaszlott. És kardja sem pihent. Megharcolt Egerért, meghalt Esztergomért.” A sebesült végvári vitéz életének zárómozzanatát a jelképesen sűrített, az egyedi látványt a nemzeti sorssal összekötő képsorral jeleníti meg: „ ... Nézd, csonkolt combjait! A vérző hazát! Az égő végeket!” Balassi merte vállalni önmagát, vágyainak, igényeinek, természetének ellentmondásosságát. Az ellentmondással nem szűnik meg sem a lélektani, sem a művészi valószerűség. Talán ezért is érezzük szavait hitelesnek, alakját élőnek-elevermek. A kérdések kérdése mégis ez: ki volt Balassi? Erre keresett választ a megnevezés, a kimondás igényével és a vállalkozás lehetetlenségének érzésével Békés István: „Tajtékzóan erőszakos, és cirógatóan gyengéd, asszonybolondító, asszonyok bolondja, csapodár szerető, de a haza hű szerelmese, irgalmatlan és emberséges, kardcsörtető, lantpengető szerencsétlen perlekedő, vakmerő és szerencsepróbáló, lócsiszár, borkereskedő és vitézségnek- szerelemnek halhatatlan dalnoka.” Balassira mindez ráillik, tehát igaz is. Csupán Balassi ennél több, kimondhatatlanul több. Ezt az egyszemély- ben többet jelentő Balassit állítja elénk Király László, a kitűnő erdélyi magyar költő és író. Versében messziről szól, visszhangzik a régmúlt táj, amelyben együtt fénylik a hold és a szablya. A tájban megjelenő költő csak énekel, mindazt, amit fülébe „fútt a szél nagy futáson”. Nem a beszéd, a dal volt kenyere és — amint mondja — „Egy lélegzetnyi kék ég, az volt vagyonom, / azzal éltem — mint kőbe-vetett búzaszem”. A hold és szablya motívumot metaforikus sűrítettség- gel tudja a személyes sorshoz kapcsolni. A legszebb, egyéniséget és kort egyaránt jellemző képet alkotja meg, amelyet Balassiról szóló versében találunk: „... ütöttem s hős lettem, hogy öltem emberül, / de sose hittem, hogy az a fényes szablya, / az a Hold ott fönn az égen engem elkerül...” A mondanivalót összegző záróstrófában a versszakok fő motívumait egymás mellé rendeli Király László, hogy súlyponti vershelyzetben végezze el a lényegkiemelést, mintegy emlékeztetőül az olvasó számára. A vers mélyén csendül össze az erdélyi költő és Balassi élményvilága, válik a lírai szerep személyessé, az átélés hatására művészien bensőségessé. A dal szülte dalosát az egyes szám első személyben megszólaló költő vallomása szerint: „De költő nem voltam, én csak énekeltem, volt ki a beszédet jobban tudta nálam ... Semmim nem volt, hát szabadnak kellett lenni, de ha kellett — és kellett —, a harcot álltam ... Én szavak helyett csak asszonyt szerettem, de borom s bánatom sosem volt elég.” (Balassi) Bihari Sándor jelképes tömörséggel sűríti költői képekbe az elkötelezettség, a hazaszeretet korjellemző motívumait : „Sorsom, mint a lovat, futtattam idáig ... Édeshazám ott sátorozott hol rajtam ének és kard szabadítván osztozott.” (Balassa) Szimbolikusnak is felfogható, hogy a fiatal írók új fóruma, a Mozgó Világ egy Balassit idéző verset közöl első számában Ószabó Istvántól (1976. 1. szám). A vers már címében is kimondja utód és előd kapcsolatát: „Balassi Bálint öccsére hagyja katonaszerszámait. Az örökhagyást így végzi: „Hagylak handzsárom, dupla páncélom, ejtek könnyet rátok / ... két hegyes tőröm, gyönyörűségöm, kikkel bajba mentem . . . Mint belga csipke, tajték fej írje borított zabolám; / más lovat vezess. Sose töredezz én régi nyeregfám . .. már ezt mint hagyom, öcsémnek adom, Balasy Ferencnek.” Nagy László költészete mély moralitásról, korszerű eszmeiségről, nemzeti érvényű felelősségtudatról tanúskodik. A szociális és nemzeti gondolatot egyeztetni tudó költészetében az eszmei-etikai szemlélet a jellegadó. Az életmű organikus egységét példázza, erősíti a Kortárs 1977. 9. számában megjelent Balassi Bálint lázbeszéde. Szomorú megcsalatottsággal, ostorozó szigorúsággal, „káromkodásból katedrálist” építő küldetéstudattal, emberséggé fegyelmezett iszonyú fájdalommal szól búcsúintő „lázbeszédben”. Mint a József Attila! című költeményében a „Mindenség summáslegényét”, úgy idézi meg az Esztergom falainál emberként is erkölcsi példává magasodó Balassi Bálintot, a magyar líra első héroszát. A szárszói sínekről életre idézett költőtől életigenlőén kéri: „bólints hogy érdemes / cáfold meg halálos logikád, / te glóriás, / te kíntól bélyeges!” A verszáró, mélyből kiáltó fohászt parafrázisként így fogalmazza: „Segíts, hogy az emberárulók szutykát / erővel győzze a szív / szép szóval a száj!” Ugyanez az igazságért, emberi méltóságért perlő indulat feszül A föltámadás szomorúságában. Az Ady-örökség körüli évtizedes viták motiválták szavait: „Költők, esztéták, s egyebek, én a szentséges testet megtartom töretlenül.” Kivételes társadalmi-politikai tisztánlátás, forradalmi elkötelezettség letéteményeseként vall: „Látok én csillagra akasztva egy elárvult ostort. Nekem Ady Endre ostora tetszik.” Ezeknek a költőelődöket idéző verseknek a sorába szervesen illeszkedik a Balassi Bálint lázbeszéde. Ostorozza Bécs érdekeinek kiszolgálóit: „utatok sötétül Bé- csig, hol jó hír a gyászhír”. Tragikusan lesújtó a tudat: „mert vétek, hogy egy-hiten veletek éltem.” Megszenvedett optimizmussal költői öndefinícióként fogalmazza meg hitét: „Szent vagyok, költő-vitéz, akit sebein át / gyalázott, piszkolt, gyilkolt az arany Kamarilla / kátránnyá rontva a vért, de a vers Pelikán, / valakihez pirosán áttör időn s ködön.” S akikor végérvényesen 40
