Hevesi Szemle 8. (1980)

1980 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Takács József: Könnyű, szép halál

nél”, „az orvos meg ott a kórház nyitott kapujában”, „a kocsmák reszketve vártak a kikötőben”; „felkerekedett a hullaház, és ráült a városra”.

Remenyik hagyatékában található még néhány kéziratos lap, amely a szerző jelzéséi szerint is a fenti eposzokkal egyidőben született; ezek az Op. 95., 96., 97. számozású, spanyolul írt írások valójában a III. számú Plakáthoz hasonló, esztétikai elveket rögzítő művek, amelyeknek az volt az eredeti céljuk, hogy megkönnyítsék A képzelgő lámpagyújtogató három tragédiájának az értelmezését. Sajnos a kézirat hiányos, nehezein, olvasható, gyakran összefüggéstelen, így nem is értékelhető.

Végül van még egy spanyolul írt műve Remenyiknek, az Agrella isten ítéletei c. kispróza, amely azonban nem tartozik mostani vizsgálódásunk tárgyához, hisz azt már Dor- mándon, 1929-ben írta, s amúgy is megérdemelne egy terjedelmesebb elemzést. Ezúttal csak arra szeretnék rámutatni, hogy az Agrella — azon túl, hogy fontos dokumentum a chilei irodalomtörténet számára, hogy technikájában előrevetíti a későbbi Remenyik-regények eszköztárát — véleményem szerint magáiban rejti a választ, hogy miért nem lett Remlenyik spanyolul író, latin,-amerikai — talán épp indigenista — szerző. Az Agrella isten ítéletei félelmetes látlelet arról a nehezén megragadható folyamatról, amely végül is lezárja Réményik egyik első alkotói szakaszát, s —

feladva egy nyelvet, egy irányzatot, egy életformát — vajúdva megszüli azt a magyar prózaírót, akit Remenyik Zsigmondnak nevezünk.

Röviden ennyi hát Remenyik latin-amerikai irodalmi szereplése. Lehetséges, hogy még további nyomok bukkannak majd elő — elsősorban korabeli perui folyóiratok jöhetnek számításba —, azért a fentiek alapján is megvonható a latin-amerikai kaland mérlege. Remenyik fiatalkori, spanyolul írt művei elsősorban dokumentuitnértékű alkotások, amelyek híven tükrözik egy kis chilei csoport példáján az izmusok húszas évekbeli világát, az avantgarde nemzetközi térhódításét és szintézisét. Dokumentuimértékűek Remenyik egyéni kibontakozásának a szempontjából is, mert tetten érhető bennük a tradíciókkal szembeszálló, eredeti hangot kereső, számypróbálgató művésiz belső harca. Ezek a művek az első lecsapódásai annak az élménysorozatnák, amelyet a bevezetőben írói-emberi pokoljárásnak neveztem, s mindhogy mind ama bizonyos nagy megtisztulás előtt születtek, inkább látleletek, mint esztétikailag önálló értékű végeredmények. Remenyik érett íróként „letagadásra érettnek” nevezte őket; megtehette, mert tudatában volt, hogy mindaz, amit Dél-AmerSkában átélt és kiharcolt, sokkal több, mint néhány avantgardista eposz: élményanyag és írói-emberi elkötelezettség egy életre. Ennek az esztétikai eredménye pedig már a magyar Remenyifcben keresendő.

Könnyű, szép halál*

Már két hete az elkülönítőben feküdt az ablak mellett, s ha bejött valaki, nyugtalanul pillantott az ajtó felé: várt valakit, a lányát, az idősebbet, — ő mindig így mondja a nagyobbat — aki távol lakik tőle, s immár nyolc éve nem látta.

Bár mindenki meglátogátta, akit várt, a szomszédasszonya, Rozi, a húga, a testvére, sógornője, az egész rokonság, még az elveszettnek hitt Juli nászaissizonya is; a kisebb lánya, Marika meg állandóan itt van, — igaz, ő a közelben lakik, vagy negyven kilométer ide, — mégsem örült igazán, mivel ő még mindig nem jött el; no meg a férje, de őt nem is várja, sőt ha ide merne jönni, még a kórteremből is kizavarná, két éve elhagyta a gyalázatos, összeállt egy semmi nővel, mivel az tíz évvel fiatalabb, mint ő. Az aljas.

Most, ha bejönnek hozzá, máir nőm kérdezi, mit mondott a főorvos, sem azt, mikor gyógyul már meg, mikor mehet végre haza; ott van a lakása .üresen, még valaki kirámolja vagy beleköltözik; nem, már csak őt kérdezi, ő izgatja, nyugtalanítja egyedül, az Erzsi lánya, aki régen, még érettségi előtt néhány hónappal otthagyta őt, — persze, emiatt a drága férje miatt, mert sose egyeztek — s elköltözött a fiú szüléihez, sí azok szégyenszemre befogadták. Akkor nagyon megharagudott rá, meg a Juli nászasszonyára is, mért nem zavarta haza, mért adott neki helyet, mért fogadta be a kis menyasszonyt, különben visszajött volna; de már nem haragszik senkire, sőt örül, hogy nyolc év után most eljött ő is, Juli nászasszonya, akinek ezt a szót sose tudta mondani, találkoztak. Nem így képzelte ugyan, már mindegy, ki tudja, mit hoz neki a hölnap. Néha egészen jól érzi magát.

Annyit azért csak megkockáztat:

— Ugye náSzasSeony, nem haragszik már énrám a nekem mégiscsak kedves Erzsi lányom?

A nászaSszöny természetesen a fejét rázza:

— Minek haragudna.

— Ha tudná, hogy megszenvedtem érte. Nagyon bántott a sorsa. — Elhallgat, de az arca hirtelen összetört. Ki tudja, mit akart még mondani, bár nem nehéz kitalálni. Aztán még ennyit mond:

— Szeretném már azt a lányt látni, az arcát, szemét.

Többen oldalt nézegetnék, csakhogy ne kelljen ránézniük.

S csendesen ;még ennyit tesz hozzá:

— Szeretnék még egyszer hazamenni, s az ablak elé állni, 'nézni, várni őt, mint annyiszor. Mikor még kislány volt.

• (A Hevesi Szemle pályázatán díjazott mű)

A Rozi húga veszi át a szót:

— Hogyne jönne, ne beszélj már ilyet Ilonka, írunk neki és jön, — s megsimogatja a teístvére arcát, — és mért ne jönnél haza? Én mondom, egy hét múlva, otthon leszel, majd én veled leszek, gondozlak, ha már egy lányod sincs a közeledbein. Attól csak ne félj!

Mások is helyeslik, még meg is toldják egy-egy biztató szóval, s így mindent szépen elrendeznek.

Aztán a látogatás végén szívélyesen elbúcsúznak tőle, azt is megígérve, legközelebb megint eljönnek.

Csak alighogy kiérnek a folyosóra, a Rozi húga nékíóll Marikának:

— Ide figyelj, mégiscsak el kell menned Erzsiért. Akárhogy is volt, el kéll feléjtení! Láttad, mit szenved. Könnyű, szép halála legyen szegénynek legalább.

Mindenki elhallgat. Olyan hirtelen és drasztikusan jött ez az egész, noha mindenki tudta, de így a Rozi szájából mégis megdöbbentő. A Marika arca szinte megrándul. Aztán néhány pillanat múlva mindenki csak azt hajtogatja:

— el kéll menni érte.

A kórházfcertibein megint megállnak, s újra csak a Rozi húgáé a szó:

— Épp itt van nászasszony is. Od’adja a címet. Erzsi nem rejtőzhet el, ha az anyja hívja. Mégiscsak ő szülte.

A többiek megint helyeselnek, s a nászasszony csakugyan előkapárja azt a rejtegetett kis papírt, de ennyit azért megjegyez:

— Pedig megesküdtem ennek a lánynak, hogy nem adom meg soha a címet. Én nem felejtettem el, amit mondott:

— anyuka, az én számomra akkor halt meg anya, mikor a szeretőjét vállalta és nem engem, minket, a védtelen, köly- keít, mikor ellökött magától, és ném jött utánam. Otthagyott. így mondta, de hát...

A Rozi húga arca hirtelen csupa láng, de nem szól, zsebkendőt kap elő, szipog, az orrát fúkálja, de Matild, a sógornője csak nem hagyhatja. Mégis a rokonság becsülete.

— El kell már ezt hagyni Juli. Régi harag. Elég baj volt ez mindenkinek.

A Rozi húga is magáihoz tér:

— Te is jól tudod Juli, hogy énhozzám jött először, én is befogadtam, ném is egyszer, mikor az bolond utcázott vele, de másnap mindig azt mondtam neki: — lyányom, viselned kell, tűrnöd, a mostahiaapád, ő keres rád, anyád nem dolgozik, ezt a kis időt már csak kibírod, aztán otthagyod férjhez mégy! Én is ingesztelihettem volna, de én vissza - küldtem, ném úgy mint te, aki külön szobát adtál a fiád

23