Hevesi Szemle 8. (1980)

1980 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Takács József:A szerelem gyönyörű és gyötrő pillanata

tötte és vitte .hátra az íziket. Visszaútjában két kéve kukoricaszárat fogott a hóna alá. Nehéz volt, a tehén alá vetette, fújtatva állt az ajtóba, hallgatta, ahogy zörög a száraz levél.

— Majd télen... lesz széna ... — büszke volt magára, ha a jó állású, jó formájú kazalra gondolt.

Az istállóban meleg volt, jólesett elálldogálni. Sok éjszakát töltött apó az állatok mellett. Akolbán, istállóban, a szabad ég alatt. Nehéz volt, mikor megházasodott, visszaszokni a házba. A dikó helyett ágyban aludni, pokróc, suba helyett dunyhával takaródzani. Ilyenkor, miközben hallgatja a tehén evését, a lánc csörren egyet- egyet, a kukoricaszár ropog az üsző nyelve, foga alatt, apó beleszagol az állatszagú melegbe, harminc-negyven évet fiatalodik. A szívét elönti valami melegség, nagyon sajnálja magát. Mégsem gondolja végig, nem fogalmazza meg a szomorúságot. Ugyan minek. Nem hozhatja vissza, ami elmúlt.

— Csak egyél —• köhint a tehénnek és indul befelé.

Közben megvirradt, téli félhomály van. Szürke hófelhők az égen, a szél kezd feltámadni. Apó érzi a rossz időt.

A konyhaajtóban megcsapja a kitakarított konyha szaga, arcát, kezét simogatja a friss meleg. Anyó már mindent rendbe tett, most vizet melegít, készül, meg kell etetni a hízót, az aprójószágot.

— Inkább ülésre gyönne — már ő is elfogadja apó álmát..

— Ha gyónni akar, gyöjjék, mindegy, mikor — veszi elejét az öreg a tervezgetésnek. Anyó nem ellenkezik.

Apó üldögél a rossz vaságyon, nézi, mint tesz-vesz a

felesége, aztán fogja, viszi a moslékot az ólba. Anyó tovább sürög, mire a hízó behabzsolja a vedernyi darát, kész a reggeli.

— Siessen mán, mingyárt nyóc óra —, de apó nem figyel a sürgető szóra, percekig ül, maga elé bámul, mintha a früstök maradványait vizsgálná. Nem szól semmit, feláll, ünneplőt ölt magára. Anyó is hallgat, csak magában mondogatja: — Bolond vagy, öreg. — Mégis kikeféli a kalapot, úgy adja az ura kezébe.

— Siessen mán, nem ér oda időre.

Ahogy ballag a sínek között az öreg, talpfáról talpfára lépve, a kövek csikorognak csizmája bőrtalpa alatt, arra gondol, mennyi sok jó kavics van a vasúton errefelé. Jani kiskorában mindig telepakolta minden zsebét ilyen kövekkel, úgy járkált, verbekre, gerlére vadászott. A parittyáját már magának csinálta, isten tudja, hol szerzett hozzávaló gumit. Ügyes gyerek volt, mindig büszkélkedett a fiával, a távoli rokonok előtt, ismerősöknek, ismeretleneknek.

A vonatot messziről észrevette, figyelte a közeledését. Ideér, ontja a gőzt, a füstöt, csikorognak a fékek, amikor megáll. Az állomáson egyedül apó várakozik, hétköznap ki utazna arra, lefelé. Kapkodja a fejét, figyeli a leszállókat, a piacról jönnek, bátyus asszonyok. Csak akkor riad meg, az öröm riadalmával, amint megismeri a hangot.

— Édesapám ... hazajöttem ...

A szél havat vág apó arcába, a hópelyhek rögtön elolvadnak, harmatot hagyva maguk után a ráncos bőrön.

Törőcsik Miklós

A szerelem gyönyörű és gyötrő pillanata

Megy az úton, a városszéli kis utcájukban lefelé a városba, lábait egykedvűen tologatja egymás elé, s élvezi ezt a csendet, ami errefelé örökké körülfogja; szelíden, mint valami idomított vad, elmegy mellette egy autó, néha egy-egy ember, ez is szinte mind ismerős, akik kényelmesen néznek az arcába; még a kutyák is ismerősként üdvözlik egy-két vakkantással, s ő tudomásul veszi, mosolyog, néha még meg is szólítja őket: — nos, Legény vagy Bundás, mi bajod van, szűk az udvar? — megy, oldalt a kiskertek viszont ontják pazar illatukat, a fák zöldellnek, s az ég fátyolszín: minden olyan egyértelmű; megy, ilyenkor már várják a szokott presszó előtt minden két hétben, több mint fél év óta; megfogja majd ezt a kezét, itt, a szája sarkán puszilja meg — nem is tudja miért, kicsit bosszantó —, aztán beszélgetnek, valamit isznak a szokott helyükön, s elmondják a sztorijaikat —- könnyen vagy nehezen elsuhant ez a két hét, mikor hogy — ülnek, nézik egymást egészen közelről, mintha egymás arcáról hántanák le a rétegeket, hogy végre felfedezzék az igazit, a sosem látottat. Aztán minden a szokásos: séta, szenvedélyes csókrohamok a sötét utcákon s vége, várni a következő alkalomra, mert az már semmi, hogy másnap délután kikíséri még az állomásra, kiszolgáltatott búcsúzkodás a tömegben — most mégis boldogabb, mint máskor.

Igazság szerint már reggel az volt, mikor megállt az

ablak előtt, szemben a napfénnyel és szemben a világgal; s már akkor apró tüzek gyúltak benne — nem is tudja miért — szombat van, s jön ő; máskor is jött, s ő éppen így indult elé, hogy fél hétre ott legyen a szokott helyen; mikor ment le a lépcsőn, szokás szerint az anyja hangja még utánadördült — nehogy soká maradj — de most az anyjáék elmentek a nagynénihez Egerbe, névnapot köszöntgetni, csak holnap délután jönnek vissza, miután apa kialussza a mámorát; az udvaron motoszkáló nagyapja meg sose volt beavatva a dolgaiba.

Már eléri az első keresztutcát, de megy tovább egyenesen — igen, mintha minden őérte lenne — a széttört napfény, a késő délutáni derű, a sokféle illat, a becéző tekintetek •— az arcán érzi, a bőrén, lépése ritmusán ezt a mégis érzékelhető varázslatot.

Miért vagytok ennyire szabályosak, nem értelek, hívd már el azt a fiút, ne csak az utcán kódorogjatok! Vagy nem mer eljönni? Attól fél, hogy mi kérjük meg a

kezét? Húszéves vagy!

Mosolyog, mint annyiszor az anyja neheztelésein — nem jön, és ő se nagyon akarta, így a jobb. Szabadok. Övék a világ, az este, a csendes utca, s nincsenek az ellenőrizhető kisszobába zárva, de az anyja csak ezt hajtja. Igazán korrekt.

15