Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Szelesi Zoltán: Herman Lipót hagyatéka
Herman Lipót hagyatéka Reflexiók a gyöngyösi és szegedi kiállításokról Nemrég még az a hír járta, hogy Herman Lipót 1884—-1972), a közelmúltban elhunyt kiváló festőmű- ész gazdag hagyatéka — a mester özvegyének adomá- yaként — méltó köztulajdonú elhelyezésre vár. Most irömmel jelenthetjük, hogy a jeles művész száz fest- nénye a gyöngyösi Mátra Múzeumba, száz rajza pedig i szegedi Móra Ferenc Múzeumba került. Herman Li- DÓtné nemes gesztusa révén a gyöngyösi Orczy-kastély patinás termei ma már állandó jellegű Herman-kiállí- ;ássá váltak. Szegeden viszont sikeres tárlaton mutatták De a Tisza-parti városban diákoskodó mester remek raj- ',ainak száz válogatott lapját. ★ A művész hagyatékát reprezentáló gyöngyösi Her- nan-kiállítás festészeti anyagának életművet tükröző ígysége, csákúgy dicséri a mester özvegyének nagyvo- íalú áldozatkészségét, mint a tárlatot megrendező N. °énzes Éva művészettörténész szakavatott munkáját. De nem kisebb elismerés illeti Gyöngyös város vezetőségét. s minden illetékes személyt azért a példás ügyszeretetért, melynek eredményeként Herman Lipót núzeális értékű hagyatékának méltó helyet biztosítotok. Ezzel nemcsak a közművelődés helyi feladatainak ettek utánozni való törekvéssel eleget, de egyben Gyöngyöst bekapcsolták a jelentős képzőművészeti gyűjte- nénnyel rendelkező hazai városaink sorába. ★ ,,Herman Lipót — olvashatjuk a gyöngyösi kiállítás ’ondosan szerkesztett katalógus-előszavából, Pogány ö. Jrábor értő megállapításaként — mennyiségileg, minőségileg hatalmas életművet hagyott örökül, festmények, ■ajzok szinte megszámlálhatatlan sokasága kísérte művészi útját. Ma már nem is rekonstruálható, mi min- lent alkotott, még statisztikai felmérése se lehetséges innak, ami kezei közül kikerült. Rengeteg alkotása van nagántulajdonban, múzeumban, itthon és külföldön. Jázlatainak, tanulmányainak se szeri, se száma. Szaka- latlan munkálkodás eredménye ez a nagy kiterjedésű teuvre, a szenvedélyes szorgalom, vagy inkább a szor- íalmas szenvedély terméke”. ★ Ha a gyöngyösi Herman-kiállítás felújított termeiben lhelyezett képeket megtekintjük, azt tapasztaljuk, hogy mester tanulmányfejei és portréi, mint többek között z édesanyjáról festett korai (1903), gondosan kimun- :ált arcmása, vagy a több mint félszázaddal ezután 1961), a szobrász Petri Pick Lajosról készített lendületes •csetkezelésű műve, a különböző megjelenítési módjaik llenére is egyaránt megragadó hatású emberábrázolá- ok. Mindkét alkotásán — éppúgy mint a közbülső dőszakokban létrehozott portréin — mélyrehatóan tárta el az általa megörökített egyéniségek külső és belső 'onásait, tipikus és szubjektív sajátosságait. Arcképei ■szinte érzéstartalmukkal az elhitető erejű lélekábrázo- ás legjobb hagyományaihoz kapcsolódnak. Az ember és a természet sohasem vált ketté Herman Lipót festészetében. Az 1928-ban alkotott „Falu tornya” című hangulatteljes tájképében lírai gyengédség és a lélek áhitata zendül meg. Már e műve is jelzi, hogy Hermán a szabadban jelentkező fény és levegő alakító erejének, a plein-air mindent feloldó atmoszférikus hatásainak kutatása által fejlesztette, s alakította ki sajátos tájábrázolásait. Természeti képeinek szépségeit nemcsak a világos, áttekinthető szerkesztés adja, hanem a színek elragadó látványa, a szemet gyönyörködtető ko- lorit, melynek dallamos zeneiségéből olykor álomkép- szerűen bontakoznak ki az édent felidéző, mitologikus jellegű alakok, mint a szerelmet dicsőítő „Nászút” (1928) című kompozíciójában. Tájképeinek valamennyi eleme, a művész költői szemléletében válnak alkotási egységgé. Ezüstös tónusaiban, meleg kékjeiben, tompa vöröseiben benne rezeg az általa megörökített környezet különös hangulata, amint ezt — talán már kicsit búcsúzóul — az 1971-ben festett „Városkúti majális” című képe is sugallja. ★ Az is említést kíván, hogy kevés magyar művész festett önmagáról annyi képmást, mint Herman Lipót. Sok-sok autoportréjáról — melyeket gyakran, a keze- ügyébe eső apró papírdarabkákra, pár ceruzavonással vázolt fel —, egy nyílt tekintetű ember néz ránk, aki arokifejezésében nemcsak legbensőbb lényét tárja fel. De távolba néző szemeivel a valós jelenségeket csakúgy kutatva figyeli, mint a benne felködlő tünemények kölVörössapkás önarckép 5
