Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Nagy József: A Heves megyei munkássajtó kezdetei
nek feltűnt a szocialisták tömeges, gyakori elítélése és valósággal felháborító az a szigor, amelyet a büntetés kiszabásánál velünk szemben alkalmaznak.” A baloldali kormányellenzék és a munkástömegek nyomására ekkor akarta a Wekerle-kormány beterjeszteni a plurális választójogról szóló törvényjavaslatot. A Haladás ellenállásra szólít fel és közli a szociáldemokrata párt állás- foglalását is. „A magyarországi szociáldemokrata párt e célból karácsony napjain az egész országban kongresz- szusokat tart, hogy azokon határozatilag foglaljon álláspontot az ország munkássága, hogy milyen fegyverekkel akadályozandó meg ennek a választójognak a törvénybe iktatása. Az általános vélemény az, hogy ez a fegyver az általános tömegsztrájk legyen.” A lap egy későbbi száma rövid hírt ad arról, hogy karácsonykor Egerben is megtartották három megye kongresszusát, ahol elhatározták, hogy csatlakoznak az általános sztrájkhoz. A Haladásnak 1908. november 1. és 1909. január 10. között kilenc száma jelent meg. Hosszú szünet után 1909. július 27-én kiadtak ugyan még egy számot, ez azonban teljes egészében egy gyöngyösi polgár becsületsértési ügyét, illetve bírósági perét tárgyalta. Feltételezhető, hogy az illető a szám kiadását teljesen megvásárolta. A lap további sorsáról nem tudunk, de feltételezhető, hogy megszűnt. Cikkeiből, híranyagaiból olyan következtetést lehet levonni, hogy Hochfelder, aki mindvégig nagy tűzzel és lelkesedéssel szerkesztette a lapot, nemcsak a helyi szocialista vezetőkkel, hanem a mozgalommal is szakított. Valószínűleg a társadalmi kontrollnak ez a hiánya eredményezte, hogy cikkei hol túlzottan balosak, hol feltűnően opportunisták voltak. Jó egy évvel a Haladás megszűnte után indult rövid és viszontagságos útjára az „Egri Munkás”. Viszontagságos azért, mert 1910 augusztusában „Egri Munkás- Otthon Szövetkezeti Értesítő” címen jelent meg, kis formátumban, majd október 1-én ismét kiadták az első évfolyam első számát Egri Munkás címen. Ez jellegében politikai és társadalmi lap volt, mely minden hónap első szombatján jelent meg. A lap élén szerkesztő bizottság állt, kiadásáért az „Egri Szociáldemokrata Párt” felelt. Szerkesztősége és kiadóhivatala a Diófakút utcai munkásotthonban volt. Az Egri Munkásnak 1910 augusztusa és 1911 márciusa között 7 száma jelent meg. Nincs tudomásunk arról, hogy tovább kiadták volna, bár a március 4-én megjelent utolsó ismert számban semmi utalás nincs a lap megszüntetésére. Kelemen Bertalan, aki a korszak egyik helyi munkásmozgalmi vezetője volt, és 1947-ben megjelent visszaemlékezésében részletesen ír a munkásotthonról, a lapot meg sem említi. Pedig ez az újság mind tartalmában, mind szerkesztésében magasan fölötte állt a gyöngyösi lapoknak, sok esetben elérte az országos szaklapok színvonalát. Érezni lehetett, hogy Egerben a szervezett mozgalom már évtizedes múltra tekint visz- sza, s a munkásvezetők szellemileg is sokat fejlődtek ezalatt. A lap megszűnésének elsősorban anyagi okai lehettek. Az újság indításával egyidőben vették meg közösen az egri szakegyletek a Diófakút utcai házat jelentős bankkölcsönnel. Feltételezhető, hogy a törlesztés és a lapfenntartás együttesen meghaladta a munkások erejét. A lap a század elején országosan elfogadott szerkesztési gyakorlat szerint készült. Vezércikkel indult, volt benne szemlerovat, hírek, s külön rovat foglalkozott a szakmozgalommal és pártügyekkel. Sem szépprózát, sem verseket nem közölt a lap, viszont utolsó két oldala hirdetéssel volt tele. Ez teljesen érthető, hiszen a példányonkénti 6 filléres ár nem fedezte az előállítási költséget, s így igyekeztek a folyamatos megjelenést biztosítani. A lap 1910. október 1-i számában megjelent vezércikk címe: „A mi fegyverünk!”. Ebben a szerkesztőbizottság megfogalmazza, hogy az Eger fejlődését hosszú időre visszavető fekete reakcióval szemben hatékony fegyverre van szükség. „A mi leghatásosabb fegyverünk egyike szintén a sajtó. Ezzel hadakozva bizton számíthatunk az ellenfél legyőzésére. Ezért a mai nappal lapot indítunk az elnyomottakért az elnyomók ellen, munkásmozgalmunk, szervezeteink erősítésére; ellenfeleink kizsákmányolóink fékezésére. Lapot indítunk a munkáseszmék terjesztésére; a hazugok, a paraziták korbácsolására.” A lap egyik fontos és rendszeresen visszatérő témája a gazdasági helyzet, s a munkásság szervezkedése. A kettő között szoros összefüggést mutatnak ki, s adatokkal bizonyítják, hogy a munkásszervezetek segítségével magasabb béreket tudtak kicsikarni a tőkésektől. 1911 tavaszán a lakatosárugyári béreket veszik vizsgálat alá. A lakatosárugyári munkások nem voltak szervezettek, a részvénytársaság nem tűrte meg a munkásmozgalmat az üzemben. A kereseti viszonyok a város más üzemeihez képest alacsonyak voltak. „Hogy mily hajmeresztő kereseti viszonyok uralkodnak a gyárban, álljon itt a következő statisztika: Jelenleg a gyárban dolgozik cca 100 munkás,. Ezek közül 25 keres naponta nem egészen egy koronát, 47 keres naponta nem egészen 2 koronát, 19 keres naponta nem egészen 4 koronát, 1 keres naponta nem egészen 6 koronát. A 100 közül kb. 75 munkás napi 1—2 korona napszámért robotol, kockára téve egészségét, testi épségét, sőt életét azért, hogy a gyár gazdag részvényesei 41 ezer koronát vágjanak zsebre.” A cikk így vonja le a következtetést: „Ti pedig; vasalásgyári fehér rabszolgák, mikor ébredtek már öntudatra? Meddig tűritek még, hogy néhány jobban kereső előmunkás port hintsen a szemetekbe, hogy jobban kizsákmányoljon benneteket saját maga, de különösen gazdái, a részvényesek javára.” Egy másik cikkben a bányászok és mezőgazdasági munkások bérét vizsgálják^ és adatszerűén bizonyítják, hogy mindkét réteg anyagi helyzete alatta van a szervezett ipari munkásokénak. „Bárhogyan igyekeznek is szépíteni a viszonyokat, tény az, hogy a bányászati és mezőgazdasági proletariátus helyzete lényegesen rosz- szabb az ipari munkásságénál és keresete talán fele a tanult és szervezkedett ipari munkásénak. Ez természetesen nem jelenti még azt sem, hogy az ipari munkások helyzete tűrhető, vagy pláne, jó. A „jobb” itt nem jelent jót, csak a városnak bizonyos fölényét a falu népe fölött, a szervezettség előnyét a szervezetlenség fölött, a munkásöntudat hasznát az öntudatlanság károsságával szemben, a politikai jogok megszerzett kis töredékének értékét a teljes jogfosztottsághoz arányítva. A nagyobb falum nyomorúság tanulságai: a szervezettség a nyomorúságból való kivergődés útja.” A lap tehát nem ringatja kistulajdonosi illúziókba a földmunkásokat, de rámutat a szervezkedés jelentőségére a mező- gazdasági munkások között is. A másik, rendszeresen szereplő téma a munkásbiztosítás kérdése. A XX. század első évtizedében a munkásbiztosító pénztár már elismert intézmény volt, melynek működését állami törvények szabályozták. A munkásbiztosító irányításában a munkások és tőkések közösen vettek részt, s a munkások képviselői is ott ültek a felügyelőbizottságokban. A betegbiztosítási összeget a munkások és tőkések fele-fele arányban fizették, de a 59
