Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Előd László és Varsa Zoltán verse
vább, tudják, mi lenne. — Vagy mások a faluból. Most még nem mernek, de holnap már . .. Esztert a sírás kerülgeti megint. — Mit tegyék, édes istenem, mit tegyek? András hallgat, nem tud tanácsot adni. Mi lesz a lánnyal? Elvihetné, de hová, mikor a maga sorsa is bizonytalan. Itt hagyja? Nem lesz itt sem biztonságban. Megalázhatják, meghurcolhatják, hiszen egy vörösnek volt a kedvese. Akkor inkább együtt, bármi legyen velük. A csendet lódobogás zaja veri fel, két vágtázó lovas közeledik. András ösztönösen húzódik a bokor mögé: a katona óvatossága, a szerelmesek szemérmessége van a mozdulatában. Kezénél fogva húzza maga mellé tétovázó kedvesét. Hamar fenn van a töltésen a két lovas. A keskeny hidacska előtt megállnak, András látja őket, megismeri mindkettőt. Falubeliek, gazdalegények tiszti egyenruhában, darutollasan. Egyikük leugrik a nyeregből, óvatosan rávezeti a lovát a hídna. A másik hangosan felnevet, kineveti társa gyávaságát. Lám, ő milyen vakmerő: szorosan fogja a kantárt, indítja a lovát, recseg alattok a korhadozó palló. — A rohadtak — sziszegi András, tudja, utána indultak, őt keresik. Kapkodva bontja motyóját, kezébe veszi a pisztolyt, rövid ideig céloz, lő. A lovát vezető darutollas rándul egyet, megtörik a lépte, a lövés irányába fordulna, de elvágódik. Estében fejét belevágja a sima, fényesre, feketére koptatott korlátba. A lova nyerítve ágaskodik, átugrik gazdája tetemén, s elvágtat az aratók felé. A másik lovat nehezen tudja tartani lovasa. Táncol, ágaskodik, aztán átszakítva a korlátot, zuhannak a nyár melegétől félig kiszáradt mederbe. A lovas ugrana, de megakad a lába a kengyelbe, fejjel bukik le, s úgy tűnik, mintha rántaná maga után a lovát. — A rohadt gazemberek... — nyögi András, s lövésre készen figyeli a lezuhant lovat. Látja, vége: vonaglik még néhányat, aztán kiadja a páráját. — Végük — mondja a lányhoz fordulva András, nagyon nyugodt, mikor kedvesére néz. — Most már tényleg el kell mennem — mondaná — és neked is velem kell jönnöd — de, látja a lány feláll, elhúzódik tőle, riadtan figyel, s lassan lép egyet- egyet hátra. — Eszter — csodálkozik a legény — Eszter! Gyorsan talpraszökfcen, nyújtaná a kezét a lánynak, de markában még ott a pisztoly. Ideges mozdulattal dobja, szinte a holmija közé vágja a fegyvert. — Ne menj el, Eszter — már könyörgés van a hangjában. A lány nem fogja meg a kinyújtott kezet, egyre hátrál, távolodik, értetlen, tébolyult merevséggel szege- ződik valami nem létező pontra a szeme. A legény lép egyet utána, kinyújtott kezével emlékeit ölelheti miagához. — Ne menj el. . . Eszter megfordul, most tör ki rajta az új zokogás, de ez más, mint az előbbi: megmagyarázhatatlan, nem hoz megnyugvást. Megy, megy, maga sem tudja hová, aztán szalad, kezével az arcát szorítja, szemét törölgeti. Futás közben johbra-balra billen a válla, a ritkuló bokrok csapkodják a combját, a magas fű ruháját simogatja. Távolban egy erdő, sűrű, bokros, elnyeli a lányt a nehezen ocsúdó kedvese szeme elől. Törőcsik Miklós Előd László verse: ÜVEGFAL Éber percekben az érzékeknek nem egy tréfán épp felnevettem minden józanságom áttiport kőarcom lett csontjaimban hegy-súlyos mészgumók a kimondhatatlanság terhe a nyelvemen nem hallottam már földi hangokat aggodalmatok sem gyémánt-szivemig a ház üvegfalán át boldogan néztem a traszcendentális esőt Varsa Zoltán verse: TÉLI LAPOK sorsom ordasodhat bánat magasodhat hajnalra ledőlnek tornyai a rossznak fagyok csöndje rajtam hóba hullt vigalmam záporos szerelmek létre vigasztalnak magam mire szánom elárvult világom gyertya-hittel őrződ zörgő csontú ágon hószínű jelzők, vörös igék narancs-színű, viola-kék suttogások, illat-mesék két test sugárzó üzenetét őrzik az idők kezdetén: hószínű jelzők, vörös igék aorták, koszorúerek, érrendszerek fehérlenek a fák hegyén vérrögnyi nap mentsd ki a télből arcomat mert minden más: esetleges az együgyű kis ünnepek egymásra dermedő napok éjből lopott káprázatok attól igaz rajtad a fény: rejtőzöm szemed szögletén gyönyörűségre éhesen pipiskedve, lábujjhegyen itt állok — túl a szégyenen fölnyútjva falánk tenyerem mert létezem, mert éhezem s átüt hó-verte ingemen világra-éhes szerelem. 12
