Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 2. szám
I •• Iniciálé Evek számok nélkül. A nyugodt nap éve, esztendő a magas vérnyomás elleni küzdelem jegyében most: gyermekév, 1979 a gyermekek esztendeje, amikor nem a szám, nem az, hogy i. u. 1979, hanem az, hogy „gyermek”. Egy sajátos kalendáriumban, illetőleg a kalendáriumok egy sajátos történetkönyvében nem az évszám szerepel majd a főhelyen, hanem az év jelzője, amely egyben az esztendő tartalma is: gyermekév. Ez az 1979. esztendő. Meg vagyunk arról győződve, hogy folyóiratunk olvasói között aligha akad gyermek, s pironkodás nélkül vállaljuk is, folyóiratunkat még véletlenül sem szánjuk a gyermekek, de még a serdülőkorúak számára sem. Hogy miért foglalkozunk mégis és mi is e helyütt a gyermekévvel — annak, nos, egyszerű a magyarázata. Mert a felnőtt olvasóinkhoz akarunk szólni ez alkalomból is, mert a gyermekév voltaképpen nem a gyermekek éve, hanem az értük felelős felnőttek gyermekért tevő-töprengő esztendeje. Az 1979 nem egész évben karácsony. 1979 a gyermekév egy egész esztendei mementó mind valameny- nyiünk számára, a felnőttek társadalma és társadalmai számára kis hazánkban éppen úgy, mint szerte a világban bárhol. A gyermekév nem egyszerűen szociálpolitikai esztendő, céljai, elképzelései, feladatai nem egyszerűen a segítségnyújtásban teljesülnek ki, mint valami anyagi — megtehető, felvehető, megiható — formában, hanem sokkal inkább elvi, ideológiai, politikai ihletettségűek. A világ egy része és nem kis része éhezik. Es az éhezők között a legtöbbet szenvedő a gyermek. És az éhezés alatt, most olvasó, ne azt értsd, hogy ez lett légyen olyan állapot, amelyen egy jó ebéd, egy bőséges vacsora segíthet. Ez olyan évszázados, ha nem évezredes, krónikus éhezés, amelyen nem segíthet az alkalmi jóllakottság, amelyen nem segíthetnek alapvetően a segélyszállítmányok, mert ez az éhezés nem a gyomor szenvedése, hanem az egész testé, az egész lényé, a pszichéé, — százmillió szegény vagy nincstelen teljesen természetes állapota. Egy olyan, számunkra elképzelhetetlen, embertelen emberi szituáció, amikor a nincs a magától értetődő, az ünnepek között is ünnepnek számító alkalom. India és Fekete Afrika, Pakisztán, Afganisztán, Délnyu- gat-Amerika éhségövezeteit úgy lehet felrajzolni a térképre, mint valami domborzati térképet, csakhogy — stílszerűek legyünk — ezeken a térképeken aligha akadnak dombok, csak völgyek, a behorpadt, az éhezéstől kiszikkadt és kitikkadt emberi testek völgyei találhatók. Ha dombok, akkor az a beteges puffadtsá- gé, amely önmagában véve is halálhoz vezetne, de hogy védtelenné is teszi a szervezetet a betegségek ellen, hát még előbb és még gyorsabban pusztíthat a halál. Mi eldobáljuk kenyereinket. Ők egy marék rizsért nyúlnának remegő ujjakkal. Nálunk orvosi feladat és egyben pedagógiai is, fellépni a szép, kövér csecsemők kultusza ellen. Náluk, közöttük, a száz- és százmilliók között gyakran tárja szét karját tehetetlenül a tudomány, a csontra fogyott testekbe még az injekciós tűt is alig lehet beszúrni. Nálunk a gyermek joga is mint minden emberi jog deklaráltatott: a törvény védi, ha kell a szülőkkel szemben is, a gyermek jogát. Ok közöttünk, az éhező, szenvedő, éhesen pusztulok között ismeretlen és értük soha nem kinyilatkoztatott az élethez, az emberiséghez, a létezéshez való jog. Nyárspolgári naivitás lenne holmi társadalmi gyűjtéssel megoldottnak tekinteni a gyermekév „hőseinek” sorsát. Ez ugyan lehet szükséges és hasznos is, de csak átmenetileg. A dolgok végső megoldása, vagy legalábbis e végső megoldás felé haladó út nem a jószívű gyűjtögetés és adományozgatás. Ez végső fokon csak lelkiismeret-nyugtató, félrevezető, becsületelaltató. Az 1979. esztendőt azért szánta az ENSZ a gyermekeknek, hogy a fegyverkezési hajsza fokozódása helyett a gyermekekért folyó küzdelem foglalja le a világ közvéleményét. Hogy ez az esztendő i s ráterelje a figyelmét a „fogyasztói társadalomnak”, hogy ez a világ, ez a földi világ nem a lehető világok legjobbika, — még polgári mércével mérve sem. A világ lelkiismeretét fel kell rázni. A világnak, s elsősorban a fejlett országok társadalmainak szembe kell nézni azzal a ténnyel és a jövő, a holnap világméretű társadalmi veszélyével, amelyet a fejletlen országok nyomora, az ott élő gyermekek kétségbeejtő helyzete jelent. Ám ez a szembenézés, ez a tény és feladatfelismerés még csak az első lépés, mint ahogyan csak a második lépés — lebecsülni ezt a lépést oktalanság lenne, sőt! —, hogy élelmiszerben, gyógyszerben például jelentős segítséget nyújtanak a jó és jobbmódú országok mindezek számára. Mert az igaz, a döntő lépés, a tényszerű és megoldást hozó „segítség”, ha ezek az országok erőt, hitet és tapasztalatot nyernek ahhoz, hogy a nyomor alapját szüntessék meg. Azt a társadalmi rendet, berendezkedést, az erre épülő felépítmények rendszerét változtassák meg, amely eredendő forrása, öröknek tűnő melegágya az általános nyomornak, ezen belül a gyermekek teljes kiszolgáltatottságának. Mert nem a szelet kenyerek politikája, hanem a politika „kenyere” az, amely meghozhatja igazi értelmét és sikerét, ha a nem éppen közeli jövőben is, a gyermekek évének. Az 1979. esztendőnek, amely év a gyermekeknek szenteltetett, de voltaképpen a felnőtteknek címeztetett.
