Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 1. szám - KÖNYVESPOLC
morális viszonyait is. Mégis azt kell mondani, a rendszer jellegéből származtatható gazdasági, társadalmi, politikai ellentmondások 1867 és 90 között csak tompított formában jelentkeztek. 1890-ig a lendületes ipari fejlődés gyümölcseit nemcsak a polgári erők élvezték, hanem a nemesi rétegek is. De ez a viharos gazdasági változás nemcsak stabil társadalmi és polgári légkört teremtett, sőt ezt teremtett legkevésbé, hanem feloldhatatlan társadalmi feszültségeket, s pl. az integrációs törekvésekkel mind jobban szembeszegülő nemzeti-nemzetiségi mozgalmat is. A monarchia történetében így a 90-es évek tényleges korszakhatárt jelentenek, hiszen a belső strukturális aránytalanságokból és a felemásan megfutott polgári jellegű gazdasági-társadalmi átalakulásból súlyos ellentmondások keletkeztek. Ezek az ellentmondások egyrészt megbontották a rendszer alapját képező nagybirtokos—polgári—dzsentri erők között 67-ben megkötött kompromisszumot, illetőleg elmélyítették az államrendszer strukturális ellentmondásait. A rendszernek ez a szükségképpeni agóniája mégis elhúzódott közel negyedszázadig, s a végső lökést egy súlyos világháborús vereségnek kellett megadnia. A kötet szakmai eredményeinek — s mellette gyér számban felmerülő hiányosságainak — a méltatása szakmai jellegű fórumok feladata lesz, így most inkább azon új eredmények felvillantására vállalkozunk, természetesen ezt is csak vázlatosan, melyekkel ez az ezernégyszáz oldalas történeti szintézis bőségesen rendelkezik. A kiegyezéssel létrehozott gazdasági—társadalmi—politikai rendszer megítélése évtizedekig, szakmai berkekben éppen úgy mint a tágabb közéletben, sok vitára adott alkalmat. Ez a megítélésbeli bizonytalanság nem csupán a polgári történetírás és a marxista interpretációs kísérletek közötti eltérő minősítésből adódott, hiszen ez esetben a minősítés ideológiai aspektusai szükségképpen eltérőek, hanem a marxista kritikán belül is. Közismert, a monarchia soknemzetiségű, soknyelvű és több kultúrájú népek és nemzetek sajátos társulása volt. S az is tény, ebben az anorganikusán, főleg dinasztikus érdekekkel összetartott államalakulatban az egyes nemzeteknek sajátos függőségi viszonya alakult ki, és ezen hierarchikus kapcsolat fenntartásához az osztrák németségnek és a magyarságnak fűződtek alapvető érdekei. Ezen tény megítélésénél a történetírás, ide értve a marxista közelítések egynémelyikét is, akkor követett el hibát, amikor az alapviszonyban meglevő ellentmondások valamelyikét emelte ki végletesként mint meghatározó elemet. Így születhetett meg az a végletekig sommás és leegyszerűsített ítélet, miszerint a monarchia a népek börtöne, a szabad nemzeti önfejlődés torlasza lett volna, s a másik, ennek lényegében az ellentettje, a nemzetek feletti integratív állam első európai mintapéldánya. Igaz, az előbbi megítélést az utódállamok képviselői vallották inkább magukénak, míg az utóbbit a polgári történetírás szorgalmazta előszeretettel, de egyiknek az érintésétől sem volt mentes a magyar történetírás sem. Ebből a szempontból a mostani kötet, lefaragva a szélsőségeket, világosan minősít. A monarchia ellentmondásos, soknemzetiségű birodalom volt, melyben a nemzetiségek egyfajta korlátozott formájú önfejlődésre kínálkozott lehetőség, ugyanakkor el kell ismerni, az állami irányításban pedig hordozott szélsőséges bürokratikus elemeket ugyanúgy, mint személyes és politikai jogaikat biztosító liberális elveket. A kötet értékrendje és minősítési szempontjai e tekintetben is Latinovits Zoltán: Verset mondok A posztumusz-kötetekkel kapcsolatban kialakul olyan érzés si az olvasóban, hogy ezt a mondanivalót, ezt a halál utáni üzenetet nemcsak a szerző tartotta fontosnak, hanem azok is, akik a szerző mondanivalóját megértették, elhitték, szerették, és akik azt akarják, hogy a szerző a múló időből a könyv lapjaira átlépve, maradandóbb hatást váltson ki az elrepülő szónál. Latinovits Zoltán esetében ez a megőrzési, megtartási szándék kétszeresen helyénvalónak látszik, mert ő, az elrepülő szó szerelmese, megszállottja, életének nagyon jelentős sza- kaszáman állandóan hadakozott, harcban állt azért, hogy a magyar versmondást megújíthassa, új színekkel ékesítse fel, újabb ízekkel gazdagíthassa. A Verset mondok szigorú álláspontot tár elénk. Az a Latinovits, aki ezeket a nyilatkozatokat adta, aki ezeket a műsorokat összeállította, megszerkesztette, már azzal is jelezni valósághűek, a rendszer jellegének megítélésénél pedig azon ellentmondás érzékeltetésére helyeződik a hangsúly, hogy az állami élet és a politikai—nemzeti közösség fenntartásához a XIX. század végén már nehezen mellőzhető liberális alkotmányosságra ugyanúgy szükség volt, mint a nyíltan és teljesen már nem alkalmazható abszolútista kormányzási elvek sajátos érvényesítésére. A fentiekben már említett egyfajta politikai kényszerhelyzet természetszerűleg éreztette hatását a gazdasági életben is. Hiszen a monarchia mindkét uralkodó nemzetének a gazdasági közösség fenntartásához alapvető érdekei fűződtek, így a gazdasági kapcsolat felbontására és annak tartalmi átértékelésére született korrekcióknak szükségképpen zsákutcába kellett torkollniok. A kötet szerzői természetszerűleg érvényesítik azt, hogy a 90-es évekkel egyfajta korszakváltás bekövetkezik, az ipari forradalom eredményeinek megfelelően módosul a gazdasági—kereskedelmi kapcsolatok korábban kialakult rendszere, de az ország agrár-ipari szerkezetéből származó munkamegosztás továbbra is meghatározó marad. A továbbiakban, természetesen csak érintőlegesen, még három kérdésre kívánjuk a figyelmet irányítani. Újszerűnek tartjuk azokat a szempontokat, melyeket a kötet a korszak társadalomszerkezetbeli jellemzőiről elmond, továbbá azokat a, bár vitatható megállapításokat, melyeket a szerző a korszak politikai—ideológiai viszonyaira megtesz, s harmad- sorban azokat az utalásokat, melyeket a kötet a dualizmus negyedszázadára vonatkozó kultúrhistóriai jellemzőiről állít. A kötet nagyon helyesen, a hagyományos közjogi szemlélettel szemben, a polgárosodás tartós folyamatait állítja az ítélkezés homlokterébe. Nem tévesztve szem elől azt, a történelem folyamatai mindig ambivalensebb megoldásokat rejtenek magukban, mint ahogy „kívülről”, vagy utólag elgondoljuk. Így az adott szituációban jól megfér egymás mellett a társadalom nemesi szerkezetéből adódó arisztokratikusabb tradíciókat érvényesíteni akaró elképzelés és a társadalmi változást is mind jobban érvényesíteni kívánó polgári akarat. S hogy az adott viszonyok mellett is valójában kétféle struktúra egyidejű, egymás mellett éléséről van szó. Érdekfeszítőek, izgalmasak, vitára késztetőek azok a fejezetek, melyek a korszak politikai-ideológiai viszonyaira vonatkoznak. Főleg az a koncepcionális alapállás, melyet a szerző a korszak politikai-ideológiai viszonyaira megtesz. Élsen elválasztja egymástól a politikai elméletet és a politikai ideológiát. A korszakra vonatkoztatható kulturális eredmények egyidejűleg csodálatosak és magyarázhatatlanok. Egy bomló társadalmi talajon olyan elitkultúra fejlődött ki, mely az emberiség legnagyobb kulturális eredményeihez hasonlítható, s mellette hogyan maradhatott meg a civilizációtól érintetlen tömegek sok milliós serege? Mind olyan kérdések, melyekre a kötet igen izgalmas válaszokat ad. A kötet ajánló sorokat azzal zárhatjuk, egy igényes és nagyarányú szintézis született. A történetírásunk legújabb eredményeit közzé tevő kötet nem ad végérvényes megoldásokat, az olvasónak, és természetesen a szakembernek, továbbgondolkodásra késztető kalandokat kínál. Olvasmányos stílusa, szakszerűen szerkesztett képanyaga, a végigolvasásig csábítja a kötetet kezébe vevő olvasó fantáziáját. (Akad. Kiad. 78.) Szőke Domonkos akarta nézetét, szemléletét, hitét, felfogását a művészetről, a versről, a vers elmondásáról, ahogyan műsorait összeállította. Legnagyobb és legőszintébb mondanivalóit talán az Izgága Jézusok címet viselő összeállításában építette fel, vitte-viszi hallgatósága elé, az Ady—József Attila—Nagy László hármasban általa meglelt összehangzást, mert a világot, az igazi beteljesedést önmagában úgy hitte, mint ezek a költők. Érdemes odafigyelni arra, amit mond és megszívlelni azt, ahogyan hangsúlyokról beszél. Ismerjük lemezeit, különböző időkből származó rádió-tévés versmondásait és megállapíthatjuk, .Latinovits maga is nagy-nagy küzdelmet folytatva önmagával jutott el a pódiumremeklések néhány kivételesen szép pillanatáig. Mert az azonosulás a költővel és a költő belső hangjaival, azzal a tartalommal és azzal a formával, amely egy-egy költőt számára megközelítendő végcélként jelzett, nem mindig volt számára sem könnyű és egyértelmű feladat. Szándéka azonban mindig tiszteletreméltóan egyenes volt művészeti törekvéseit illetően. Vallomásai között nem egyszer szerepel az az állítása, hogy nem lehet egyformán mondani Adyt, József Attilát, vagy Petőfit. Ez is mind-mind egy-egy szerep a művész számára, 77
