Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - V. Suskin: A temetőben (Z. Hering Mrgit fordítása)
ERODÁLOM MŰVÉSZET A temetőben Micsoda gyönyörű idő!... Meleg van. Süt a nap. Július. Tombol a nyár. Valahol félénken meghúzzák a harangot. .. Lassú, tiszta hangja elúszik az ég fényes mélységében és a magasban elhal. De mindez nem szomorú, nem .. . Megfigyeltem, hogy az embereknek van egy furcsa szokásuk: az ilyen, szívet gyönyörködtető időben szeretnek kimenni a temetőbe és ott egy-két órát elüldögélni. Nem esőben, nem borús időben, hanem éppen ilyenkor, amikor meleg van és nyugalom. Biztosan van valami magyarázata ennek a furcsa szokásnak. De furcsa-e csakugyan? Engem például határozott vágy vonz a temetőbe, szeretek ott elmélkedni. Szabadon és valahogy szokatlanul alakulnak az ember gondolatai e kis halmok között, és mintha szakadék szélén járnék, félelmetes a lábam elé nézni. A gondolat ide-oda csapong, hol fel a magasba, hol lefelé két méterre. De a keresztek kitárják fából faragott karjukat és őrzik a titkukat. Éppen hogy más itt a furcsa: az, hogy idehallatszik az autók dudája, az emberek hangja. Különös, hogy alig kétszáz méterre innen utca van, ahol újságot és bort árulnak és mindenféle aszpirint... Egyszer hallottam, ahogy az utcán végigvágtatott egy lovas rendőrosztag, hát az nagyon furcsa volt. Ültem egyszer egy nagy város temetőjében és elgondolkoztam. Elgondolkoztam és nem hallottam, hogy valaki mögém került. — Mit keresel itt, fiacskám? Ez az én sírom. Körülnéztem, áll egy anyóka, néz békésen. — Az én sírom — mondta még egyszer. Felugrottam a lócáról. Zavarba jöttem. — Bocsásson meg ... — Hagyd csak, ülj le... — Leült a lócára és maga mellé mutatott. — Ülj csak le bátran. Azt hittem, hogy eltévesztetted a sírt. Leültem mellé. — A fiam van itt — mondta és a gondozott sírt nézte. — A fiam... Alszik. — Csendesen sírva fakadt, a köny- nyeit letörölte kendője csücskével és felsóhajtott. Mindezt megszokottan csinálta, látszott, hogy bánata már régi, mindig jelenvaló és hozzászokott, hogy vele éljen... — És te? — kérdezte az anyóka és felém fordult. — Neked is van itt valakid? — Nem, nincs. Csak úgy egyszerűen bejöttem. Bejöttem megpihenni. Az anyóka kíváncsian és figyelmesen nézett rám: — Megpihenni, itt? — Miért ne? — Attól féltem, hogy valahogy rosszul szólok, elijesztem. — Éppen itt jó pihenni. Meg gondolkozni. — Az már igaz — egyezett bele az anyóka. — Csak hát a gondolatok, látod, milyenek itt? Nekem kellene ott feküdni, nem neki, hanem nekem... — Ismét a sír felé fordult. — Nekem kellene ott feküdni, ő meg kijárna hozzám üldögélni, nekem is jobb lenne. De még mennyivel jobb! Csak hát ezt nem mi döntjük el, ez a baj. — Régen meghalt? — Régen. Már hét éve. — Beteg volt? Az anyóka erre nem válaszolt. Sokáig hallgatott, bólogatott, le-föl, föl-le. Amikor később megint ránéztem, akkor láttam, hogy szinte állandóan bólogat. — Huszonnégy esztendőt élt mindössze— mondta csendes belenyugvással. Megint elhallgatott. — Éppen, hogy élni kezdett és most itt van... Te meg élj, ahogy tudsz. — Ismét sírva fakadt, ismét letörölte a könnyeit és felsóhajtott. Felém fordult. — Nem jól éltek ti, fiatalok, ó, de nem jól — mondta váratlanul és nézett rám fényes, könnytől mosott szemével. — Elmondok neked egy történetet, ha akarod, elhiszed, ha akarod, nem. Hallgasd meg és gondolkozz el rajta, ha már egyszer szeretsz gondolkozni. Nem sietsz valahová? — Nem. — Itt nálunk, Moccsissiben... Igaz is, idevalósi vagy? — Nem. — Ügy. Itt nálunk, a város végén azt a helyet úgy hívják, hogy Moccsissi, van ott egy katonai telep, katonák állomásoznak ott. Arrafelé is van egy temető, de már régi, most már nem temetnek oda senkit. De régebben sokat temettek. No hát, ott áll őrségen egy katona. Éjszaka volt, sötét. A katona csak áll, áll, ez a dolga. És egyszer csak hallja, hogy valaki sír a temetőben. A hangja után ítélve asszony lehet. De olyan keservesen, olyan bánatosan. Biztosan tudott volna onnan telefonálni a katona, de sehová se telefonált, hanem megvárta a másikat, aki felváltja, a másik katonát. Nocsak, hallgasd, mondja neki, lehet, hogy csak képzelődöm. Az is hallgatózik, hát tényleg sír valaki. No és akkor az, akit felváltottak, elment és felköltötte a parancsnokot. Hogy aszongya, így és így sír egy asszony a temetőben. A parancsnok maga ment ki a posztra, maga is meghallgatta: tényleg sír valaki, hol elcsendesedik, hol meg zokog. Akkor a parancsnok elment a kaszárnyába, felköltötte a katonákat és azt mondja: így és így, a temetőben sír valami asszony, meg kell tudni, miről van szó, miért sír? A temetőbe régóta senkit sem temetnek, gyanú ez, azt mondja... Ki vállalja? Akadt egy jelentkező, én elmegyek, azt mondja. Adtak neki fegyvert, minden eshetőségre, és elment. Odaér a temetőhöz, a sírás elcsendesedett... És olyan, de olyan sötét van, mintha kiszúrták volna a szemét. Kérdezi: Van itt valaki élőlény? Válaszoltak neki a sötétből: igen, van. Odajön egy asszony. Ö, vagyis a katona, rá akart 2
