Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 4. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Lőkös István: A jugoszláv szocialista irodalmi törekvések kezdeteiről
AUGUST CESAREC ÉS MIROSLAV KRLEZA ÚTJA A PLAMENIG Már az eddig vázoltak nyomán is nyilvánvaló: a szerb horvát és szlovén irodalomban a szocialisztikus törekvések — már ebben a korai periódusban is — több szállal kötődtek a szocialista mozgalmakhoz. A tizes évek második felében — érthetően — mind szorosabb lesz ez a kötődés. Kezdetben a Szociáldemokrata Párt keretén belül, később — a párt oppurtunista vezetőinek magatartása miatt — pedig már a forradalom lenini gyakorlatának igenlésével párosulva s a szociáldemokratáktól elszakadva jutnak érvényre a szocialista irodalmi elképzelések. A fiatal August Cesarec és Miroslav Krleza pályakezdése és eszmei fejlődése példázza e folyamatot talán a legpregnánsabban. Cesarec egyik korai elbeszélése Az elnyomottak világából címmel a horvát szociáldemokraták lapjában, a Slobodna rijecben (Szabad szó) jelent meg 1912-ben, s azt is biztosan tudjuk, hogy a háborút megelőzően, 1914-ben maga is a párt tagjainak sorába lépett. Aktivizálódását a háborús évek azonban — ahogy Zágrábba visszatért — nyomban bekapcsolódott a forradalmi mozgalom munkájába: 1919-től aktív publicisztikai tevékenységet fejtett ki főleg a Piámén, s a Nova istina lapjain. Miroslav Krleza —, aki a zágrábi kispolgári környezetből, s az előkelő osztrák—magyar katonai nevelőintézetek padjaiból érkezett a szocialista mozgalomba — 1917-ben vetette papírra eszmélésének körülményeit, amikor is Friedrich Adler Stürgkh, osztrák miniszterelnök elleni merénylete nyomán úgy látja: „az ausztriai 1917. esztendőnek” Friderich Adler a „jakobinus képlete s mert „Adler mögött nincsenek jakobinus tömegek” már ekkor úgy véli: mozgósítani kell a tömegeket a szolidaritás jegyében, hogy a jakobinus tettek a tömegbázis létezésének tudatával szerveződjenek a jövőben. 1917 júliusában maga is csatlakozik a szociáldemokratákhoz: jelentős szerepet vállalt az éppen megindult Sloboda (Szabadság) című szociáldemokrata lap munkájában. Háborús kommentárokat és belpolitikai tárgyú cikkeket ír a lapnak, írásainak javarészét erőteljes szociális érdeklődés jellemzi. Több cikkét — a radikális hangvétel miatt — a cenzúra törli a lap hasábjairól. Internacionalista gon- dolkodására-magatartására vall, hogy 1918-'ban a horvát szociáldemokraták Novo drustvo (Űj társadalom) címmel megjelenő folyóiratában már a magyar munkás- mozgalom és a radikális haladó erők törekvéseiről is terjedelmes tanulmányt ír Harc a magyar választójogi reformért (Borba za madzarska ízbornu reformu) címmel. Elemző igényű áttekintésében a magyar Általános Munkásegylet 1869-es harci programjának megjelenésétől az őszirózsás forradalom előestéjéig vizsgálja a magyar választójogi harc körülményeit, s a magyar munkásmozgalomnak a kérdéssel kapcsolatos szerepét és tevékenységét. Krleza radikalizálódásárá jellemző, hogy 1917-től vitái is vannak a szociáldemokrata pártvezetés egyes tagjaival, így elsősorban a reformizmust képviselő Vitomir Korac- tyal. Kettejük polémiája során Krleza már 1917 őszén, tehát az Októberi Forradalom utáni hetekben, azt vallja Korac-tyal szemben, hogy „a nemzetközi politikát. . . a proletariátus érdekében kell csinálni”, mert már a XIX. század viszonyai közepette „erre tanított Marx”, 1917- ben pedig „erre tanít Lenin”. Nézeteit a nemzetközi munkásmozgalom forradalmi eredményei is igazolják rövidesen: az 1919-es magyar Tanácsköztársaság kikiáltása éppúgy, mint a Bajor Tanácsköztársaságé. Teljeséggel érthető hát, hogy két esztendővel a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme, röviddel az Osztrák— Magyar Monarchia széthullása után már szocialista szellemű irodalmi folyóiratot szerkeszt, olyan lapot, amely maga köré gyűjti mindazokat a művészeket, szépirókat és kritikusokat, akik — Krlezához hasonlóan — a szocializmus ügye mellett elkötelezettséget vállalták. A PLAMEN 1919 januárjában, néhány héttel az új jugoszláv állam, a Drzava SHS (Szerb—Horvát—Szlovén Állam) létrejötte után mintegy három hónappal az egységes jugoszláv szocialista munkáspárt (Socijalisticka radnicka partija Jugoslavije komunista) megalakulása előtt megindult Zágrábban az első olyan jugoszláv szépirodalmi művészeti és művészetelméleti folyóirat, amely már tudatosan a marxi-lenini eszmék jegyében kívánta az irányzatosságot érvényesíteni az irodalomban és a művészetekben. Felelős szerkesztője Miroslav Krleza volt. társszerkesztője August Cesarec, címlapját a XX. századi horvát képzőművészet kiválósága, Ljubo Babic készítette. A cím szimbolikus jelentésű: a Piámén (láng) nyilvánvalóan a forradalom lángjait jelképezi. A népes szerzőgárdát tömörítő folyóirat első pillanatra egyfajta tarkaságot mutat, hisz lapjain a magukat marxistának valló szerzők mellett a polgári szemléletű írók, költők is publikáltak. Krleza, Cesarec és Iljko Goreneevic írásainak elolvastával azonban alapvetően módosul a felszíni kép: a lap igazi arculatát ezek a művek determinálják. A programadó cikket Krleza írta Hrvatska knijizevna laz (A horváth irodalmi hazugság) címmel, amely a horvát polgári irodalmi örökség elleni nyílt hadüzenet volt. Részben annak provinciák jellege, részben eszmei konzervativizmusa okán. Tudni kell, hogy Krleza a horvát irodalom történetének a nemzeti ébredés (Hrvatski narodni preporod) korától a modernizmusig (Hrvatska Moderna) tartó szakaszát minősítette — igen kemény szóhasználattal — hazugságnak, vagyis azt az időszakot, amely a polgári nacionalizmus elemeinek is szükségképpen hordozója volt, s amelynek képviselői közül többen is a Krleza által olyannyira gyűlölt monarchia elkötelezettjei voltak. Indulatát az egykorú politikai események is meghatározták: 1918-ban, a monarchia összeomlása után a horvát burzsoázia nyomban szövetségre lépett a nagyszerb burzsoázia képviselőivel, s a monarchia tegnapi elkötelezettjei — az SHS Államban — már a „jugoszláv ügy” burzsoá szószólói lettek, mégpedig a szocialista forradalom balkáni kitörésének lehetőségét megakadályozandó. Ez a helyzetfelismerés a Piámén más írásaiban is visszhangra talált: a társszerkesztő August Cesarec is — Krlezához hasonlóan — reagált az SHS Államban zajló belpolitikai eseményekre. A folyóirat 2. számában közölte Dve orijentacije (Két orientáció) című cikkét, amelyben határozottan rámutat, hogy az új állam társadalmi bázisa jóformán semmiben sem különbözik a monarchiáétól, azok a rétegek, amelyek a birodalom végnapjáig élvezték annak kiváltságait, most szövetségre léptek az új államba tömörült más nemzeti burzsoáziákkal. „Az új állam kapujához érkeztünk — írja — és reménykedünk, hogy a boldogság fényes katedrálisába lépünk. Ám a bejáratnál különös és sötét ajtónállók tartóztatnak fel... A boldogság katedrálisa helyett — újra templomok, kaszárnyák, szemét... És sehol semmiféle nyoma annak, hogy mindezt az igazság tűzcsóváival valaki is felégetni, összezúzni és megtisztítani akarná. Ki áll e kapunál, s ki szervezi ezt az új államot?... A mi sötét valóságunk: a jugoszláv burzsoázia ...” 58
