Hevesi Szemle 7. (1979)

1979 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Bertha Csilla: Egy különös drámai kísérlet a század elején

lektikus szemlélete szerint igaz tehát, hogy nincs egyéni élet, boldogság a közösségen kívül, annak ellenében, de ugyanígy igaz az is, hogy a történelem szorításában csak a közösség szolgálata megmerevítheti, érzéketlenné, szinte mebertelenné teheti az embert, mert a túlzásba vitt erény már-már bűn.

Az előző darabokhoz hasonlóan ez a nó játék is tragédiává válik. Tragédia a feldolgozást nem nyerő szerelmespár számára. Szenvedésüket, reménytelenségüket a darab végén eksztatikus táncuk fejezi ki — szavaknál érzékletesebben.

De a nemzeti tragédia fájdalma is kihallatszik a drámából : a népet jóvátehetetlenül elárulták, idegen kézre adták saját fiai, s az ír nép még ennyi idő után sincs abban a helyzetben, hogy nagylelkűen megbocsáthasson a vétkeseknek. Kicsinyes haragtartó lett, tehát a politikai szabadságvesztés emberi-erkölcsi értékvesztést is hozott magával.

A szabadságharcos fiatalember sem hős már — neve sincs —, nem méltó utódja A sólyom kútja hittel bátorsággal teli Cuchulainjének. Részt vett ugyan a felkelésben, de most bujkál, fél. Szívében — szavaiban is — az ellenség féktelen gyűlölete nem hagy helyet pozitív érzelmeknek. Mintha a hazaszeretet is háttérbe szorulna emiatt, de az emberszeretet bizonyosan. Paradox módon a bűnhődő lélekben több „emberség” van, mint a jó ügyért harcoló emberben, hiszen ők segítenek neki elrejtőzni, vigyázzák lépteit a nyaktörő utakon. Igaz, őket életükben sem a gyűlölet, hanem a mindennél hatalmasabb szeretet-szerelem sodorta a bűnbe. Megbocsáthatatlan vétkük ellenére ők képviselik a legendás múltat, a fékezhetetlen szenvedélyt, a szépséget, a költészetet, és a csak szenvedélyükhöz mérhető szenvedést.

E paradoxon Yeats világszemléletéből fakad. A szellemek mégiscsak a múltat képviselik, a mitoszit s a történelmit, amelyet — a romantikusokhoz hasonlóan — szépnek, nagynak, hősiesnek látott, bár történelemszemlélete inkább filozofikus, mint romantikus volt. Ügy hitte, hogy a történelem kereke 2000 évenként fordul egyet, egy periódust lezárván, elpusztítván, s egy újat, ellentéteset indítván el. A jelen ciklusnak, a kereszténység által meghatározott objektív érának az évszázadokkal azelőtti korszaka magasabbrendű, virágzóbb volt, mint az ő korában a hanyatló, lemenő, végső szakasz. A fiatalember, az új, minden nagyszerűségtől, hősiességtől megfosztott „Cuchulain” az ősi értékeket, erényeket nélkülöző sivár jelen jelképe is, s a dráma az egyéni és a nemzeti-történelmi tragédián túl az emberiség hanyatló korszakának pesszimista látomása.

Yeats történelmi pesszimizmusa nem egyedülálló, s a dráma keletkezése idején különösen indokolt is volt. Szükségtelen itt kitérnünk a világháború okozta általános megrázkódtatásra, amit Írországban még súlyosbított a levert nemzeti felkelés, a függetlenség kivívásának reménytelensége. A század elejétől kezdve Európa- szerte fel-felbukkan az irodalomban a bizonytalanság, az elveszés, a szétesés félelme, s pl. A második eljövetel szavaival: „a dolgok részekre hullanak” összecseng Ady jóval korábban írt „Minden Egész eltörött” sora, vagy az alig későbbi „törött részecskék” sokat ismételt elinti képe.

A dráma központjában még nem a szörnyű vég látomása áll, de az időpont, a félelmes, sötét éjszaka, „az eltakart hold”, és a kietlen helyszín, „ahol még a napfény is magányos lehet” egyaránt a pusztulás érzetét kelti.

Ebből a sötét siralomvölgyéből kezdődik a fiatalember szimbolikus vándorlása — s szánté állandó nó motívum. A szellemi lények vezetésével három kört tesz meg, amelyek mindegyikét magyarázza a kórus. Az első körben „elhagyják az ivó csorda bemocskolta / sekély kutat és a lapos követ” — mivé vált a korábbi dráma öröklétet adó csodakútja! — s a bagolyhuhogásos temetőt. A második kör felemeli őket a bagolyfészek magasságába, miután átmentek „a hosszú zöld mezőn” s az „ősi ösvény nyílásán”, a harmadik kör után pedig mindezt mélyen maguk alatt hagyva a sziklák közé, a romos apátság közelébe, „majdnem a csúcsra” érnek.

A vándorlás a konkrét történés szintjén a relytekhe- lyet nyújtó hegycsúcsra való kapaszkodás, a jelentés mélyebb síkján a három mágikus kör megtétele a földi világból, a sötét mélyből a tiszta szellemiség magasságába való szimbolikus utazás. Mégpedig, miként az ezoterikus tudományokba történő beavatás: szellemiek vezetésével. Az egy-egy körhöz a kórus által felidézett képek: a kút és a temető, a zöld rét és a sövény, ill. a tüskés bokrokon-bozótokon, fákon túl lévő kövek a föld- hözkötöttség fokát, illetve az attól való elszakadás stációit jelölik. A halálmadár, a bagoly mindháromszor em- líttetik, először a vándorok feje fölött, majd lábmagasságban, végül alattuk kiált; felülemelkedtek hát a halálom, az emberi félelmeken. E szimbolikus emelkedés Richard Taylort a sötétség mélyéből a fényre vezető dantei spirális útra emlékezteti (The Drama of W. B. Yeats, New Haven, 1976. 153.), de sokkal inkább idézi az ősibb és egyetemesebb képet, a Világhegyre való feljutást. A Világhegy az őrkultúrák, az egyiptomiak, a sumirok, az indiaiak, a precolumbiánus Amerika lakói és a többiek által a legősibb idők óta használt, tudatosan kiépített meditációs objektum, egy nagy transzcendens, misztikus, komplex szimbólumrendszer együttesében talán a legfontosabb őskép, amit az ember a teljesség igényével a teljes világ átlátására s benne saját helyzetének felismerésére önmagának megalkotott. Lényegileg azonos a Világfával, Életfával is, s mindenképpen a tisztulás, a lelki-szellemi magaslatokra emelkedés, a tiszta szellemiség megérintésének a jelképévé nő.

A drámában a fiatalember a szellemek vezetésével a világi események forgatagából, a félelemből az apátság ünnepélyes csendjébe érkezik, ahol a szellemek az egykori szerzeteseket imára hívó harang említésével a múltat s a hajnalonként megszólaló kakas képével a mindenkori jövőt kapcsolják össze: az időtlenség honába tehát. Itt tárják ők föl történetüket, szenvedélyüket, szenvedésüket. S itt már szinte bántó, hogy a fiatalember kemény, objektív szavai visszarántanak a való világba, s hogy a szerelmesek kérésének visszautasításával megtöri a varázslatot. Most már az ő irányításával még egy kört tesznek meg, de ez már nem szimbolikus vándorlás; a kórus csak zenével kíséri, s a fiatalember a helynevek említésével a valós cselekményhez köti. Érzéketlensége elzárja a megvilágosodás lehetőségétől. Csak mielőtt vezetői végképp eltűnnek a szeme elől, szólal meg benne az ellenség gyűlölete mellett a hazaszeretet, a múlt szépségeinek csodálata valamelyest emelkedettebb hangon, s a különös hely megejtő hangulata, a szellemek szenvedélyes-szenvedéses története magával ragadja szinte a megrendülésig — „Iszonyú a csábítás és a hely”—, és maga is elismeri: „majdnem hajlottam kérésükre és megbocsátottam mindent”. De csak eddig jutott: „majdnem”.

A sólyom kútjában az ifjú Cuchulain sorsot kihívó szavai zárták a történetet, az Emer egyetlen féltékenységében ez a hős már menedéket keres egy lány karjában a félelmetes álom után. A következő dráma e modern „Cuchulainje” utolsó szavaiban már tragédiát sem vil19