Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 3. szám - LEVELESLÁDA
LEVELESLÁDA Tanterv és gazdasági terv A változó idő kemény feladatot szabott a népgazdaságra. Nem pazarolhatunk többé beruházást és munkát olyasmire, ami nem a megfelelő arányban kamatozik. A termelés átállása a nemzeti helytállás kérdése lett. Ehhez kell alkalmazkodnia a közoktatásnak is. Ügy tudjuk, hogy a közoktatás csak közvetve, hosszabb távon befolyásolja igazán a népgazdaságot. Van azonban a termelés meg az iskola között egy bizonyos azonosság: mind a kettő pénzbe kerül, az oktatásra is milliárdokat kell íor- uítani évről évre. Vagyis tőkét fektet bele az állam, s elvárhatja, hogy ez a tőke megfelelő kamattal együtt visszatérüljön. Nem mindegy tehát, hogy mit, hogyan tanít az iskola. Ahogy eladhatatlan vagy csak gyarló áron eladható terméket nem állíthat elő többé a gyár, az iskola sem adhat az egyénnek és a köznek nem kamatozó tudást. Két követelményről van szó: 1. A tudásnak az egyén birtokába kell jutnia úgy, hogy alkalmazni is tudja. 2. A tudás — a tantárgy vagy tananyag-fejezet jellegétől függően — vagy igen tartós érvényű legyen, vagy rugalmasan kövesse a változásokat. Hajdani egri diákpályám néhány emlékét idézem, hogy illusztráljam, mire gondolok. Nagyon tehetségtelen voltam a rajzhoz. A legjobb tanár sem tudott volna megtanítani a „művészi rajz”-ra, amelyet a tanterv előírt. Rajztanárom sorsomra hagyott; kegyelemjegyet kaptam. De megtaníthatott volna azokra a primitív rajzokra, amelyeket nyelvóráimon készíthetnék szemléltetés céljára. Ehhez nem kell tehetség. így lett volna haszna a rajznak a munkahelyemen. A tanárnak azonban eszébe sem jutott. Hivatkozni lehetne az esztétikai nevelés érdekeire, de hát milyen nevelés az, amelynek nincs eredménye? A gyorsírásnak valamelyes hasznát vettem az életben. Nem annyit, amennyit a rááldozott, százegynéhány tanítási óra es a temérdek házi feladat megért. De tanulása közben felfedeztem a nyelv számos törvényét, s ennek később, mikor nyelvekkel foglalkoztam, észlelhetően hasznát vettem. A latin, amely a társadalmi érdek szempontjából a legvitatottabb tárgy, kettős szerepet játszott az életre való felkészülésben. Részben terméketlen, elfecsérelt idő volt. Részben nélkülözhetetlen előkészület a szellemi tevékenységre. A kettősséget a tanítás túlméretezése okozta: a tanári, nyelvészeti tanulmányaimhoz, tájékozódásomhoz és tevékenységemhez szükséges latint fele annyi idő alatt megtanulhattam volna; az ókori szemelvények (tehát nem irodalmi művek!) fordítása, memorizálása még a romanisztikában sem sokat segített. A mai gimnáziumban tanított szerény méretű, de korszerűbben feldolgozott latin szinte forintban is kifejezhető hasznot jelent annak, aki orvosnak, biológusnak, jogásznak készül, mert terhet vesz le az egyetem válláról; még hasznosabb lenne, ha az auktorok műveinek egy része helyett újkori latin természettudományi és történelmi szövegeket olvasnának. Az élő idegen nyelvekről elmarasztalóan kell emlékeznem: nem hogy az életben, de még az egyetemen sem vettem igazán hasznát annak, amit a gimnáziumban tanultam. Ügyetlen voltam, a tornaórák szorongást okoztak, tehát negatív hatásuk volt. Kivéve azt a két évet, amikor egy fiatal testnevelő tanár vette kézbe az osztályt. Ügyesedtem, ha nem is sokat, de a tornaóra akkor nem okozott szorongást, ellenkezőleg, még a másutt keletkezett szorongást is oldotta. Mintája a sikeres tanításinak: a tornából emberi érték lett. A legtanulságosabb a fizika ügye volt. Nem tudtam olyan eredményt elérni, mint matematikából, s idős tanárom, aki mindkét tárgyat tanította, figyelembe vette, hogy a jeles érettségi minősítéseim lehet az ára egy gyenge sikerű fizikaiéi el etnek. Tudta rólam, hogy jól bánok a beszéddel, és szeretem a történelmet. A következő tételt adta az érettségin. „Nagy magyar fizikusok”. Nemcsak a jelest köszönhetem neki. A műszaki felsőoktatásban dolgozom, az általános műveltségnek ezt a parcelláját — a magyar természettudomány történetét — tehát jól kell ismernem. Itt nem annyira tantárgyi, mint inkább pedagógiai úton kaptam meg a jövőhöz szükséges útravalót. Régi példák, a mára alkalmazható tanulságokkal. De alkalmazhatják-e a pedagógusok? A tanterv egyetemesen kötelez, az viszont, hogy a tanításban mi a gazdaságos, csak úgy, ahogy írható le általános érvénnyel, számos részlet- kérdése ugyanis más és más iskolánként, osztályonként, sőt egyénenként. Az új tanterv azonban számottevő szabadságot ad a pedagógusnak. Az idő egyharmadával szabadon gazdálkodik, és a kötelező anyagban is maga dönti el, hogy mit tanít nagyobb, mit kevesebb intenzitással. Ezt a keretet lehet leginkább oly módon kitölteni, hogy a tanulók a jövendő tájékozódásukhoz, munkájukhoz leginkább szükséges műveltséget kapják meg. Ne gyötörjék a diákot, ha nem tud szakszerűen verset elemezni (legfeljebb a jó jegyet tagadják meg tőle), de szigorúan követeljék meg, hogy az írásművet értelmesen olvassa fel, és ne engedjék felsőbb osztályba, ha a helyesírása gyenge. Hagyják a tanulókat beszélni az idegen nyelvi órán, ne akasszák meg kisebb-nagyobb nyelvtani hibák miatt: az idegen nyelvi önkifejezésre van szükségük, nem a nyelvtani pedantériára. A történelem ún. kiegészítő anyagából azt felelhessék, ami tovább viszi őket, pl. a művészettörténeti fejezetet, ha ez felel meg leginkább választott hivatásuknak. A legfontosabb pedig: a nevelőtestület egységesen adjon jó példát a műveltségre, a tudás, a könyv, az önképzés szeretetére. Bán Ervin Budapest • ★ • 62
