Hevesi Szemle 7. (1979)

1979 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Képzőművészet

ria költészete tárulkozik fel itt festői koreográfiában a rajz főszereplésével. A rajz itt is Barcsay műszere! Alapoz, tájékoztat, jelzi a jó irányt önmagának és a jövőnek. E mozgásvariációk számtalan lehetőséget tartalmaznak, e gyökerek ágba szökkenhetnek. Az 1957-ben készült „Lépcsőfeljáró”, az „Ülő nő” szerkezet és líra egyensúlyát véglegesíti. Jelek, ívek, megfigyelések, ábrázolások, indítványok, összegezések váltakoznak műveiben. Nyitány és finálé, egyéni zóna és az európai modell általános teljesítménye a magyar, szentendrei osztag cselekvő közreműködésével. Türelmes beosztással teszi láthatóvá Petényi Katalin megfontolt tárgyválasztása, mérlegelő rendezése Barcsay művészetének valóságot tisztelő, a környezetet képpé alakító, jellé sűrítő, szenvedélyes lendületét. Minden gesztusa jelentős. Hol a színrend harmóniájára figyelünk, hol az „Ikonosztázion” ötletgazdagsága ragad meg, hol a gömbölyített emberi alakzatok közmondásos tömörsége rázza fel fantáziánk, hol az intellektuális játékosság.

Különben is, ő kérlelhetetlen. Ami kincsre rátalált, hiányok nélkül kiaknázta. Mint a sziklamászó, minden lépését biztosította, de ha ezt megtette, késedelem nélkül mozdult előre. Mindig előre. Addig soha. Ekkor totálisan. Tájportrék, emberi csoportok, Szentendre-szféra, fekete-fehér vita, gondolkodó típusok feltárása, emblémák, út a mozaikhoz, ezek az energiák sűrűsödtek életművéA Kossuth-díjas Kántor Sándor

A Karcagon élő és ma is alkotó Kántor Sándor fazekasnak, a népművészet nyolcvannégy éves „nagy öregjének” a közelmúltban rendezték a több mint fél évszázad munkásságát bemutató, gyűjteményes kiállítását.

Budapesten, a Néprajzi Múzeumban, a múzeum és a Népi Iparművészeti Tanács gondozásában a remekművek egész sorát tárták a látogatók elé, átfogó képet adva e páratlan életmű minden lényeges mozzanatáról, az alkotó művészi fejlődéséről. A Domanovszky György, Fekete Aladárné és Horváth András által rendezett kiállításnak az életmű tudományos feldolgozása határozta meg rendező elvét: Kántor fazekaspályájának áttekintése, művészete tartópilléreinek és íveinek bemutatása. A fegyelmezett, külsőséges sallangoktól mentes tárlaton láthattunk néhány korai darabot is, a 14—15 éves fazekasinas fennmaradt, 1908-as évszámú virágcserepét, 1909-es jelzésű virágvázáját, amelyeknél a formázás és a mintázás még bizonytalan, de az ebből az időből származó parasztedények — köcsög, fazék — formája már biztosabb anyagkezelést és formázási készséget sejtet.

A kiállításon nyomon követhettük Kántor útkeresését, az egykor híres fazekasközpontok hagyományainak tiszta forrásából táplálkozó, ezeket a hagyományokat továbbfejlesztve megőrző tevékenységét. A tiszafüredi, me- zőcsáti, gyöngyösi, pásztói stílusok forma- és motívumkincseinek felhasználása nemcsak az igazi értékek továbbélését, a fazekashagyományok folyamatosságát eredményezte, hanem következetes továbbfejlesztő szándékkal párosulva, Kántor munkásságában igen nagy formagazdagodást és a mintázásban, díszítésben egyedülálló művészi színvonalat eredményezett. Ez a korán megkezdődött és biztos alapokon nyugvó technikai és művészeti felkészültség eredményezte az 1958. évi brüsszeli világkiállításra készített, figurális alkotásainak sikerét is. Ezek a népi ihletésű, méreteiben nagyobb ember- és madárfigurák a hagyománytisztelet és az új kompozínek egyes korszakaiban. Minden műve hiteles mérleg, jel a jövőhöz, Barcsay nyomán jobban értjük Ucellót, Altamirát, Picassót, eszményeiket is lefordítja számunkra művekkel.

Marad a kérdés: mi legyen a szentendrei Barcsay- gyűjtemény tiszte? Csupán az, hogy fogadja nézőit? Ez kevés lenne. Barcsay művészete műhely, legyen múzeuma is az. Hívjuk Szentendrére általa ösztöndíjjal, UNES- CO-alapítvánnyal a hazai és külföldi fiatal képzőművészeket, akik konzultációs munkában találkozhatnának a művel és rajzi továbbképzésen hallgatnák a Mester tanácsait. E kurzusok hozzájárulnának a szakmai fogan- tatású európai képzőművészet újabb megújulásához, hiszen kitől tanulhatná a világ a szín, forma, szerkezet harmonikus egyensúlyát egy olyan pillanatban, mikor Picassóék aratása után átmeneti zavar támadt a képírásban, s a képzelet rajzzal nem ellenőrzött asszociációs magánbeszéde nem kívánt absztrakciós túltengéshez, a forma indokolatlan feloldásához irányítja az ifjú alkotókat, egy nem hiteles divat jegyében? Kitől tanulhatná a kép helyes arányait a magyar festő, a lengyel szobrász, a cseh grafikus, a francia, a mexikói, jugoszláv iparművész?

Most Barcsaytól.

Losonci Miklós

ciók létrehozásának egészen kivételes szintézise. A magyar népi szellemet sugárzó, stilizáltságuk mellett jellegzetes egyéni vonásokkal rendelkező alkotások mestere méltán kapta meg értük a világkiállítás nagy díját, a Grand Prix-t. Ezek a művek a jelenlegi kiállításon is kiemelkedő művészi értéket képviseltek.

A Néprajzi Múzeum kiállítása reprezentatív alkotásokon keresztül mutatta be Kántor Sándor különböző stíluskorszakainak formagazdagságát, pontosan meghatározva e korszakok fejlődéstörténetét. Külön vitrinben láthattuk azokat a fontosabb díjakat, kitüntetéseket, amelyek a fazekaskorong mesterének művészi rangját fémjelzik, köztük olyan rangú elismeréseket, mint a „Népművészet Mestere” cím (1953), a már említett brüsz- szeli Grand Prix (1958), a „Szocialista Munka Érdemérem” (1982).

örvendetes módon, ezzel a kiállítással egyidőben jelent meg a Népi Iparművészeti Tanács által indított, „A népművészet mesterei” elnevezésű sorozat első köteteként Domanovszky György: Kántor Sándor című könyve. A sorozat célja azoknak a kiemelkedő egyéniségeknek a bemutatása, akik a tárgyformáló, díszítő népművészeti hagyományokat megőrzik és továbbfejlesztik, népi iparművészeti munkásságukat mai társadalmunkban bontakoztatják ki. A sorozat egyes kötetei az alkotóművészek bemutatásán kívül minden bizonnyal jelentősen hozzájárulnak a népművészet szerepéről, jelenéről és jövőjéről kibontakozott vitában kialakult nézetek tisztázásához. Ez a szándék érződik Domanovszky György nagy felkészültséggel megírt könyvén is. A magyar népi kerámia legjobb ismerője tisztelettel, meg-megmutat- kozó szeretettel, de elfogultság nélkül ír Kántor Sándorról, akit „a múlt nagyszerű mestereivel együtt lehet említeni. A jelen mesterei között pedig kétségtelenül az első”.

A könyv meggyőző módon mutatja be Kántor alkotá