Hevesi Szemle 7. (1979)

1979 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Farkas András: Asztalos Joachim, P. Fára Janka és Mónus Ferenc kiállításairól

Asztalos Joachim fafaragásai

Asztalos Joachim a Volán Közművelődési Klubjában, Egerben állított ki. A fafaragó népi iparművész munkáit június 21-től július 21-ig láthatta az érdeklődő közönség.

Ezen a kiállításon két romantika találkozott. Az egyik a közönségé. A fokozott érdeklődés itt más, mint amikor egy főiskolát végzett, tehát szándéka, indíttatása és műveltsége szerint hivatásos művész tárja a kíváncsiak elé azt, amit benne a tudás, a szenvedély és az akarat a kor szintjén kifejezésre juttat. Itt a tárlat nézőiben az a félig bevallottan meglevő kíváncsiság, izgalom bujkál, vajon sikerül-e nekünk ebiben az emberben felfedeznünk azt az istenáldotta tehetséget, amely akárhogyan ki akart törni, eget kért, mert a benne megszoruló gondolat, érzés és elhatározás nem bírta ki a köznapi formákat. Ezt ő így és csakis így akarta, akarhatta.

Asztalos Joachimról e tárlat alkalmával meg is tudtunk sok mindent. Sorsáról, a művészi fejlődés egyes állomásairól. Azaz inkább arról, mikor és milyen fokozatokban ismerték el. Azt is, hogy 1978-ban nyerte el a legfelsőbb hivatalos elismerést, a népi iparművész címet. De azt a folyamatot, ahogyan a nemes farönköt kereső és találó egykori juhászgyerekben lezajlik az alkotás indulata és munkája, azt itt sem lehet tetten érni. Pedig a látogató azt hiszi, hogy ezeknél a népi eredetű művészeknél az ilyen őszinteség is kötelező, ha már a különféle irányzatú és bonyolult filozófiai alátámasztással termelő mai képzőművészeink erre a felismerésre még csak lehetőséget sem adnák.

A másik romantika, a fontosabb, Asztalos Joaohimé, a fafaragóé. Legendákat és legendává növeszthető alakokat formál meg. Sobri Jóska itt a betyárhatalom öntudatával néz a látogatóra, mintha nekünk is el ákamá mondani, mekkora uraság volt ő a maga módján és a maga erdőszabta határában, hazájában. De itt van a háborús rokkant is, aki ugyancsak legenda a faluban, mert a valamikori történelmi figura időközben elment a múltba és Asztalos Joachim azt akarja, hogy őt se felejtsük el. Vidródki Marci, Pintér Pista, de még a fázós cigány is legenda, úgy, ahogyan a fából ki van vésve, ide van állítva.

Asztalos Joachim erős indulatú ember lehet, természeténél fogva. És ezt csak azért állítjuk, mert megmintázott asszonyai kemény öntudattal néznek farkasszemet a látogatóval. Mintha ezek az asszonyok vallanának leginkább arról a lelki tartalomról, amely Asztalos Joa- chimot, az alkotót munkára serkenti. Az Édesanyám, a Fonóasszony, a Vénlány, a Palóc menyecske, a Palóc asszony a gyerekkel, mind-mind egy tőről fakadnak. Ezek az erős asszonyok tudták és tudják egybetartani a családot, ezek az asszonyok hordták az erdőről a rozsét, amikor az ember summásnak ment, vagy bárhová messze, vagy ha az ember éppen a kocsmában itta el a keveset is, amit megkeresett.

Kétségtelen, hogy ezek az itt-ott testméretű faragások vallanak legőszintébben és néha drámai nyelven arról az emberábrázolási módról, ahogyan a fafaragó közvetlen környezetét megélte, ahogyan a Mátra, vagy akár a falujabeli embereket megismerte, önmagát sem kivéve. Falusi életképeket is farag a népi művész. Megörökíti a lakodalmas készülődést, a falu ilyen vagy olyan forgatagát, ünnepét, akár temetésre szólítanak a kis közösség hírvivői, akár a születést teszik emlékezetessé. Ezeken a reliefeken kell a szóban elérhető közlés, a nóta-szöveg is,

mert nálunk az ivás és a hangulat közeiben egy-egy dallam csak-csak megkísérti az embert.

Ez a romantika — fába belefaragva — él és éltet. Egy letűnőben levő falusi világot, a palóc közösség lelkét, azt, ahogyan voltak. És vannak és lesznek. És ez a fába faragott időtlenség a romantikája a népi művésznek. Aki nem tud és nem is akar elszakadni attól az értékes és nemes, egyszerűségében is megragadó, gazdag környezettől, amelyből kipattant. A közönség elé. Állja ezt a nagyobb fényt és nem változtat eddigi felfogásán, stílusán. Ha a negyvenötben készült faragását egybevetjük a tavalyival, talán annyi a különbség, hogy a faragókés már gyakorlottabb, egy-két kacskaringó útközben elkopott. De a téma, a népi közösség és romantikája — változatlan.

És kell is ez a romantika. Főképp nekünk, a közönségnek kell.

P. Fára Janka táblaképei az egri Rudnay teremben

P. Fára Janka május végén, június elején állította ki táblaképeit az egri Rudnay teremben.

A Képcsarnok jól teszi, hogy alkalomadtán fórumot nyújt olyan művészéknek is, akik sajátos kolorittal, sajátos egyéniséget szólaltatnák meg. A művésznő ugyanis egy nagyon fegyelmezett és nagyon zárt világot, néhol talán visszafogott vagy inkább hűvös érzelmeket vetít elénk. Legjellemzőbb, legalábbis igen gyakran használt színe a kék, zöld, a szürkénök egy kékesbe hajló árnyalata. Mintha ezek a színék valahonnan az árnyék mögül lépnének ki, mutatván azt, hogy az élet nemcsak derűből áll össze, hanem valami keményebb sorsból és érzelmileg csendesebb, higgadtabb, halványabb rétegből szívja fel azokat a mindig szükséges nedveket, amelyek a szenvedélyhez, a munkához, az egyéniségünk megteremtéséhez kötőanyagként kellenek.

A csendéletekből és a tájképekből két portrénak nevezhető emberábrázolás emelkedik ki, mindkettő öre- gecske, azzal a távolba néző tekintettel és magányossággal, ahogyan az életükre visszanézők és a közelgő elmúlást szelíden várók szoktak a bizonytalan messzeségbe tekinteni. Nem mozdulatlanok ők, Juli néni sem, a markáns orrú férfi sem, csak a jelenben, ebben a nyugalmasra mintázott és mégis nyugtalanító mában nem érzik egészen otthon magukat. Mintha a tekintet útja után vágyódnának, de ez a vágyódás nem egy meghatározott holnap felé terel, hanem inkább a belső terekben, a lélek fordulóiban keresne eligazodást.

P. Fára Janka elmélkedő, elgondolkodó művész. Lehet, hogy fellobbannak benne az élet örömei is, a meghatározóbb nála mégis a jelenlétnek ez a visszafogott, csendes átélése. Vegyünk talán egy példát! Van egy képe, az Egér-patak. Ez a kedélyes, alapjában véve vidám és fürge jelenség és a barokk városnak néha harsogó sárga- barokk pompázata nála lecsitul: a kép közepén a víz felszíne ezüstösen, inkább fehéren csillog, hogy a patak partja és a távolba vesző környezet komor és sötét ellentétként ölelje át ezt a víz felszínén lebegő fényélményt. Lehet, hogy az első pillanatban örömre hangolta a festőt a látvány — a patakot kétszer is megfestette —, ám mire az élmény letisztult, az elmélkedés, az érlelés órái után hűvös levegő járta át az emléket, a színeket

9