Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 2. szám - KÖNYVESPOLC - Miczki Ervin: A gondolat öröksége
saság, melyre a történelemben eddig nem volt példa.” (Antológia, 274—278. oldal.) Mindezek a gondolatok a hazai politikai harc céljaira irányították a figyelmet. A 30-as évek közepén a „falukutatás” valóságos divat lett az értelmiség körében. Egyetemisták, írók, újságírók járták a falvakat, közölték tapasztalataikat újságokban, folyóiratokban, később könyvekben. E mozgalom többféle módon tük- rözödött a Gondolat egyes számaiban. Sok szociográfiát, elemző jegyzetet, riportot közölt a folyóirat. Közli a „Puszták népe” egy részletét, fejezeteket mutat be Veres Péter és Darvas József könyveiből, megjelenik Erdei Ferenc „Szövetkezeti napló” című írása. (Antológia, 214. oldal), melyben a makói hagymakertészek szövetkezeti küzdelmével foglalkozik. A kor követelményei adta nehézségek következtében jut arra a következtetésre — idézet: „...a szövetkezet komolyabb és nagyobb dolog, mintsem népsegítő szövetkezeti prédikátorok gondolják, azonban hogy valóban lehessen is komoly szövetkezeteket is csinálni, annak különleges és elsőrendűen politikai föltételei vannak, amelyeket nem lehet egyszerűen föltételezni, hanem esetenként kell harcolni.” A folyóirat figyelme ugyanakkor túlterjedt a falu kérdésein, fokozott érdeklődéssel fordult a munkásosztály létproblémái iránt. A tartalmi gazdagságból feltétlenül ki kell emelni a folyóirat irodalompolitikai és kritikai írásainak néhány gyöngyszemét, a rendelkezésre álló Antológia segítségével. Kétségtelen, hogy a folyóirat elsősorban társadalmi és politikai orgánum volt és csak másodsorban irodalmi. Mégis nagy figyelmet fordított az irodalmi kérdésekre. Az évtized közepén az írók társadalmi-politikai érdeklődése egész rangos irodalmunkat jellemezte. Az irodalom a legfontosabb szociális és politikai kérdések fóruma volt. Ha az Antológiában közölt, összesített tartalomimutatót tanulmányozzuk, akkor láthatjuk, hogy a folyóirat több mint 50 verset, 60 elbeszélést, riportot, irodalmi színvonalú publicisztikát, csaknem 100 kritikát, vagy recenziót közölt. A folyóirat irodalompolitikája az irodalmat a társadalmi cselekvés egyik formájának tekintette. Irodalmi munkáját a folyóirat a kor megérett politikai követelményeiből vezeti le. Programot az irodalmi összefogáshoz Nagypál István — Seregszemle — című írása adta. (Antológia, 95—97. oldal): „Irodalompolitika — írja — e szó elveszti korlátozott hivatalos jelentését, s részévé válik a haladásért vívott küzdelemnek, mely szellemi téren éppen olyan döntő lehet, mint a politika vagy erőszak fegyverei közt. Tisztázás és kimélyítés: irodalmi téren ma a folyóiratok feladata. A napi sajtó hazug hallgatása mellett rájuk hárul a feladat, hogy az alacsony és kicsinyes viták fölött az írói szabadság és a vele összefüggő kérdések állandóan aktuális voltát napirenden tartsák. Földkérdés és humanizmus, háború és írás, ma minden eddiginél szorosabban összefüggnek; s csak együtt oldhatók meg.” 1935. év, I. számában jelent meg ez a programadó írás, egy évvel később a folyóirat vezető helyen közölte André Gide „Naplójegyzetek” című írását. (Antológia, 84. oldal), melyben személyes felelősségének, döbbenetes töprengésének ad hangot: „Szinte semmi sincs már bennem, ami ne részvétet érezne. Bármerre fordítom tekintetemet, nem látok magam körül mást, mint kétségbeesést. Aki ma szemlélődő marad, embertelen filozófiáról vagy szörnyűséges elvakultságról tesz tanúságot.” A folyóirat irodalomkritikájának kimagasló alakja volt Bálint Gyógy. Elég, ha csak az Antológiában megjelent néhány írására utalok: Veres Péter „Az Alföld parasztsága”, Márai Sándor „Napnyugati őrjárat”, Remenyik Zsigmond „Nagytakarítás, vagy a szellem kötéltánca” címekre. Vagy számomra a legérdekesebbnek tűnőre, József Attila „Nagyon fáj” verseskötetéről írottra. Amikor elismeri költői nagyságát — ha vitathatóan ugyan —, de sok oldalról közelíti meg a kötetben található versek értékét, hangot adva a kritikus egyéni kétkedésének: hogy vajon miért fordul a költő lírája befelé, ahogyan ezt a versek olvasása során kiérez- te. így ír: „...a maga rejtett világa jobban foglalkoztatja, mint a társadalom”. Majd így összegez: „Az elfordulás és elvonulás néhány nagyszerű értéket teremtett és jótékonyan fokozta a költő belső, érési folyamatát. De most majd ismét fel kell fedeznie a világot, az emberi kapcsolatokat, »a termelési erőket odakinn« és költészetével ismét segítenie kell azokat, akik a termelési erőket az egész emberiség érdekeinek szolgálatába akarják állítani, egy kis csoport szolgálata helyett.” Szigorú követelményt támasztó hang ez, melyet talán éppen napjainkban, hazai líránk továbbfejlődése, segítése érdekében, joggal hiányolhatunk folyóiratainkból, amelyek az utóbbi időkben inkább csak a recenziók közlését vállalják. A népiekhez való intenzív kritikai közeledés volt a folyóirat egyik legjellemzőbb vonása. A folyóirathoz a legközelebb Darvas József és Veres Péter álltak, akik szépirodalommal, riportokkal, publicisztikákkal szerepeltek, akiknek könyveit rendszeresen ismertette a folyóirat, illetve maguk is írtak kritikákat. Szerepel a szerzők sorában Illyés Gyula is és munkásságát szintén figyelemmel kísérik. Jellem , példája ennek Kelemen János írása, „A visszahódított Petőfi”. (Antológia, 169. oldal.) „Aki az igazi Petőfit akarja megmutatni — írja a szerző —, elfogultságok, közhitté vált jelszavak, s a rosszindulatú tudatlanság hálóját kell !< ’-esz- tülszakítaoia. Illyés Gyula vállalkozott erre a felad : hiánytalanul meg is oldotta...” Meleg hangon közelít: heg Kelemen János a könyvet, felfigyelve arra az alapvető h hg vételre, mely Illyés Petőfihez való viszonyát jellemzi: „ ... a jóbarát aggódó vagy ujjongó érzésével figyeli minden lépését, s Petőfi emberi és költői kibontakozása minden rezdülésében saját élménye lesz”. Az írói bátorság és igazságérzet szép példája ez a könyv, állapítja meg a kritikus, hangsúlyozva, hogy soha alkalmasabb pillanatban nem jelenhetett volna meg, mint akkor, mert műve a hazai szomorú viszonyok kritikája lett, irányt mutat, kötelességvállalásra késztet, könyve ezáltal lett morális tett. A folyóirat nagy figyelmet szentel a humanista irodalom- (és történelem-) szemlélettel való foglalkozásnak. Ennek egyik képviselője volt Páióczi-Horváth György, aki írásaival többször szerepelt a folyóirat hasábjain. (Noha az 1956- os ellenforradalom után disszidált és külföldön a szovjetellenes propaganda egyik szószólójává vált, korabeli tevékenysége figyelemre méltó volt, a Pesti Napló, majd a Baj- csy-Zsilinszky Független Magyarország című lapjának külpolitikai szerkesztője volt.) A folyóirat szerkesztői és kritikusai, munkájukban természetesen erősen orientálódtak a munkásosztály életét tükröző alkotásokra, és a forradalmi munkásmozgalom irodalmára. Ennek bizonyítására széles névsor és írás áll rendelkezésre, melyről áttekintő képet ad az összesített tartalommutató tanulmányozása. Ennek sorából hadd emeljem ki M. Pogány Béla írásait, aki Vészi Endréről, Hevesi Andrásról, Fája Gézáról írt kritikáival jelentkezett többek között a folyóiratban: Makszim Gorkijról szóló írását az Antológia 141. oldalán olvashatjuk, melyet a nagy író elhunyta alkalmából jelentetett meg a folyóirat. Az írói indulás évei után művészetének lényegét közelíti meg. Áttekintést nyújt műveiről egészen a csúcsig való eljutásig. Mit is lehet kiemelni ebből az írásból? Talán az összegezést, mely napjaink írástudóinak is útmutatást jelentene. Gorkij „... az írók lelkére kötötte, hogy neveljék az új emberek millióit, s mint »a lélek mérnökei« közvetlenül ily módon vegyenek részt az új társadalom kiépítésében”. Ugyancsak Gorkij vetette fel a kérdést — írja — „Kivel tartotok, kultúra mesterei?”. Elgondolkodtató, hogy mindez 1936-ban jelent meg, egy legálisan megjelenő, kommunista befolyás alatt álló, magyar folyóiratban. Végezetül ide kívánkozik egy kritikai megjegyzés: Ha a Gondolat évfolyamaiból akarnánk tájékozódni a korabeli magyar irodalom felől; nem tudnánk meg például, hogy létezett Móricz Zsigmond, és József Attila jelentőségét sem értenénk eléggé — ha már az idézett „Nagyon fáj” kötet méltatásából kellene helyét a magyar irodalomban felmérni. De ma már nyilvánvaló, hogy a szocialista esztétikának nem kis leckét adott fel József Attila lírájának vagy a népi szociográfia és a haladó, különösen irodalmi publicisztika értékelése. Ezeknek esztétikai mérlegelése, klasszifikálása, eszközeik feltárása még ma sem tekinthető maradéktalanul elvégzett feladatnak. Ezért ne rójuk meg tehát túlságosan a küzdelmekkel teli kor teoretikusait a fel nem ismert feladatért. összegezve: a Gondolat tevékenységét különleges teljesítménynek kell elismerni. Nehéz nemzetközi és belpolitikai körülmények között vállalkozott nem könnyű, de igen jelentős társadalmi, politikai és irodalompolitikai feladatok elvégzésére. Szólni kell arról is, hogy az Antológia megjelentetése tiszteletre méltó vállalkozás volt. A benne közölt írások színvonala, a szerkesztői módszerek vonzó volta ma is hatnak. Kulturális örökségeink olyan sorába tartozik, amely elválaszthatatlan része forradalmi haladó hagyományainknak, tanulságait érdemes feldolgozni, mind szélesebb körb terjeszteni. Mint ahogyan E. Fehér Pál, a Népszabad 1978. október elsejei számában írta: „A szocialista magyar szellemi élet elsőrendű érdeke ez”. (Magvető, 1978.) Mitzki Ervin 64
