Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 2. szám - JELENÜNK - Szűcs László: Harminc év a tanárképzésért
JELENÜNK Harminc év a tanárképzésért Ebben az évben ünnepli 30 éves fennállását az egri tanárképző főiskola, Heves megye, Eger város ma már naggyá nőtt pedagógusképző felsőoktatási intézménye. Aki a magyar nevelésügy fejlődését, valamint a felszabadulás óta eltelt évtizedek fontos kultúrtörténeti eseményeit ismeri, az jól tudja, hogy az jrj népi demokratikus rend legalapvetőbb vívmánya a közoktatás területén az általános iskola megteremtése volt. Az új és alapozó iskolarendszer sürgős és hatalmas tanárigénye hívta életre a négy tanárképző főiskolát (Budapest, Eger, Pécs, Szeged), melynek egyikéről harmincadik születésnapján öröm és megtisztelő az alábbi sorokat leírni. Az akkor már pedagógiai főiskola néven ismert fel_ sőoktatási intézmény megszervezésére debreceni székhellyel 1948 júniusában megbízást a vallás- és közoktatásügyi miniszter adott. Az új főiskola első „életjelét” a Debreceni Napló június 28-i száma közölte, felhívta az akkor érettségiző diákok figyelmét az új főiskola megalapítására és a jelentkezés lehetőségére. Az önálló tanári karral és segédszemélyzettel még nem rendelkező fiatal „felsőoktatási palánta” kezdeti lépései rendezetlenek és bizonytalanok voltak. A Debreceni Tudomány- egyetem néhány helyiségében — mely az akkor megszűnő hittudományi kar után maradt — 116 újdonsült hallgató és tíz, kinevezési gondjaival küszködő elszánt oktató igyekezett az első oktatási nap reális lehetőségét megteremteni. Ez bizony rendhagyóan október 22‘ig váratott magára. Ekkor kerültek akkor még csak óraadóként a debreceni főiskolára: dr. Bihari József. Csenki Imre, Kálmánchey Zoltán, fAdler Miklós, dr. Rapcsák András, dr. Bot György, f dr. Papp István f dr. Csabai Tibor f dr. Géléi Gábor és dr. Üdvarhelyi Károly. Dr. Némedi Lajos igazgatóval az élen ők vállalták az alapítás nem csekély nehézségeit és hatalmas munkáját. A képzés hároméves, kétszakos formában indult meg, és képesítést adott az általános iskola felső tagozatán való tanításra. Az első év folyamatos oktatási rendjének biztosítása heroikus erőfeszítést igényelt a maroknyi oktatógárdától, mert ma már alig hihető módon tantervek és jegyzetek teljes hiányában az elvégzendő szakanyagot is az oktatók maguk határozták meg. A küzdelmes első tanévben az alapító tanárok nagy pedagógiai optimizmusa és a tanárrá nevelés szépsége mellett feltétlenül voltak segítő, sőt, könnyítő motívumok is az új főiskola életében. A pedagógiai főiskolák a kialakuló új rend alkotásai voltak. Nem kötötte őket a terhes múlt. Már az egyetemi reform előtt bevezették a marxizmus—leninizmus oktatását, nevükben viselték a pedagógiai jelzőt és ennek a megindulás első percétől kezdve sok hasznos konzekvenciája volt. A nagy tanárszükséglet alapjaiban és azonnal eldöntötte a bölcsészeti karok előtt hosszú ideig kísértő dilemmát: tudósképzés vagy tanárképzés. A pedagógiai főiskolákon kizárólag csak tanárt lehetett, kellett és ezután is kell képezni. E célokat a főiskola három évtizedes fennállása alatt akkor sem adta fel, amikor ezek megvalósítása nehézségekbe ütközött, módszerei esetleg alapvető revízióra szorultak, vagy éppen nevelőtevékenysége átmenetileg nem érte el a kívánt hatást. Az Egri Pedagógiai Főiskola új nevet megszületése után már egy évvel megkapta intézményünk, amikor is kormányzatunk 1949 nyarán a megszűnő egri jogakadémia helyére „átültette” a tíz hónapig működött debreceni pedagógiai főiskolát annak ellenére, hogy 1949. május 11-én a debreceni Nagyerdő sarkánál lerakták az új főiskolai épület alapkövét. Felsőoktatási intézménye lett tehát Heves megyének és nagy múltú városának, Egernek. Attelepülését indokolttá tették társadalompolitikai, pedagógiai és kulturális igények, melyek megvalósításából — úgy érzem, szerénytelenség nélkül elmondhatjuk — főiskolánk az elmúlt három évtized alatt kivette részét. A tapasztalat azóta bebizonyította, hogy az északkeleti országrész hat megyéjének halaszthatatlan szüksége volt arra a közel 15 ezer látalános iskolai szaktanárra, akiket az egri főiskola 30 éves fennállása alatt adott iskoláinknak. Sajnos, néhány oktató és hallgató nem vállalta az egri átköltözést és elhagyta a főiskolát. A több mint egy hónapig tartó költözködés után főiskolánk alighogy beköltözött az egri Lyceum sok gondot okozó robusztus épületébe, megkezdődött képzési formáink hosszú ideig tartó változtatgatási időszaka. A tanárképzési kombinációk sok-sok formáját átélve jutottunk el 1964 szeptemberéig, amikor is bevezetésre került — a közel másfél évtizede fennálló — négyéves, kétszakos szaktanárképzési forma, mely jelenleg is a legkiegyensúlyozottabb és leggazdaságosabb kerete általános iskolai szaktanárképzésünknek. A tanárképzés amúgy sem könnyű útját néhány kellemetlen epizód is tarkította, melyek közül a tanárellátás szempontjából talán az volt a legkeserűbb, amikor 1954 őszén a főhatóság néhány akkori vezetője „súlyos tanárfelesleget” észlelve, szinte azonnal „befagyasztotta” a főiskolák csodálatosan ívelő, jogos fejlődését. Azonnal be kellett zárnunk három tanszékünk ajtaját, megválni 30 jól képzett oktatónktól és átadni az I. sz. gyakorló- iskolánkat. Szerencsére ez a közoktatásra is áldatlan állapot — mely egyértelműen helyrehozhatatlan károkat okozott — 25
