Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Ebergényi Tibor: Impressziók
Tedd le kezedből Most a borotvát, És az egyéni, Férfi-szokásod Gőgje ne kapjon El, figyelemmel Fűzd be cipődet, Vedd fel az inget, Kösd meg a kendőt, Hogy ne szorítson, Vedd fel az arcod, Mintha a jellem Látszata lenne, És köszörüld meg Hangod is, úgy lesz Érces, egyéni, Egy legyezéssel Félre-söpörve Álmaidat, még Szánd el a tettet, Menj hadakozni, Józan eszeddel És a tanult tan Vértezetével Állj magadon túl Jól a közügyhöz, És ha hiteddel Néha balul állsz, Nézd meg, az álló Csillag az égen Áll, ha a felhők Nem mosogatnak, Állva ragyog le Rád, aki érted, Érteni mernéd Ezt a világot Jóakarattal, Mert ama helynek Régi lakója Vagy, ahol élhetsz, És a hiteddel Hidd, hogy a hajnal És ez a csendes Álmodozás is Foglalatosság, Többet ad olykor És igazabbat, Mint valamennyi Ünnep, amelyben Jó lemerülni! —” És hogy a belső Hang, ez a szózat Abbamaradt, a Hős, a mogorva Pózba merülve Lopta-figyelte Önmaga arcát, Mennyi manó szólt És mit akarhat Ennyi szöveggel? Majd hogy a póz fájt, Sorra lazított Homloka ráncán, Várta, hogyan jön Ingyen az újabb Gondolat és hol Kell a vezénylést Kezdeni újra, Merthogy a fenség Szellete fújt rá, Hitte, hogy innen Kellene mindent Hinnie, hitte, Hogy nem a szótlan, Balga szerencse Hordja eszéig Ezt, hogy az elmúlt Mamlasz időben Élt az a csendes, Római császár, S míg a seregben Minden a rendjén Volt, neki éjjel, — Két buta harc közt Annyi csatában Mindig is az járt Szorgos eszénél, Hogy mi az ember, Mekkora cél kell, Mekkora erkölcs Ahhoz a léthez, Mely az időben Tartja az embert, És az időből Kapva parancsot Bármi körülmény, Mennyi tudással, Mennyi erénnyel Válaszol ő, az Egyszeri ember, És a tükörre Visszatekintve, Fogta a szégyen, Mosta az arcát Rőtre-pirosra, Merthogy a gyáva Elmenekülés Fúrta eszét és Kis hite csappant Még kevesebbre, Majd az alázat Üj erejével Küldte megint az Üj hiedelmek, Üj bonyodalmak Harca elébe Földi tudását, Mint aki érti, Itt s csakis így kell Élni, teremni. Farkas András Impressziók Egy képzelt képtár arcképcsarnokából emeltük ki ezeket a miniatűröket, amelyek éles vonalakkal ábrázolnak költőket, írókat, művészeket, afféle fametszetek, a fekete-fehér játékai. Kemény, darabos képek, mert a fa erezete és a véső nem teszi lehetővé az árnyalt ábrázolást. Picasso felesége mesélte barátainak, kissé aggodalmaskodva is: „Az ember egy madzagot nem hagyhatott a szobában, hogy előbb-utóbb ne fabrikált volna belőle valamit.” Ez nem a Guernica vagy az Avignoni kisasszonyok, de legalább annyira hozzátartozik Picasso határtalan fantáziájához és alkotókedvéhez, mint Aranyhoz a Kapcsoskönyv, Madách- hoz a csesztvei udvarház flórája és a hosszú életű mátyásmadár. Mindez nem Az ember tragédiája, nem Buda halála, de egy rész belőlük és életükből. A miniatűrök nem határozhatják meg egyegy író irodalomtörténeti helyét vagy szerepét az olvasmányélményben, de alkalmasak arra, hogy jelzéseikkel közelebo hozzák a mindennapok sodrába az örökéletű műveket. Az alkotók és alkotások tiszteletét ébresztgetik. (Szerk.) Krúdy Krúdy az élet nagy dolgait írta meg, mint a szerelem és a halál. Útja behavazott szántók, néma erdők és hegyek között vezetett kisvárosok felé. Fiatal, megesett lányok, kisvárosi vénasszonyok, lányaikra átkot szóró édesanyák, megtévedt feleségek mozogtak ebben a világban. Megbocsátó mélabúval szemlélte ezt az együttest, mert Szindbád a hajós, aki beutazta Óbudát és a Nyírséget, Késmárkot és Lőcsét, látta az emberek gyengeségeit s mert mértéktartó és megértő volt, tudta azt is, hogy az emberek megszenvednek bűneikért. Hogyan utazott? „Holdfényben utaztunk, a fák megannyi szoknyás kísértetek, a világos mezőkön azok a láthatatlanná vált rókák ügetnek, amelyek valamely rejtély folytán örökre eltűnnek a vadász szeme elől, egy ezüst sóhajtásos tónál vadludak szálltak nagy messzeségben, a vasúti töltés mellett futó szürke országútról az volt gondolható, hogy rajta boldogtalan emberek men- degélnek a fák lassú szívverés módjára ingó árnyékaiban, olykor kis fehér házak tűnnek fel, mint heverő kutyák, egy faluvégi ablak mögött mécses égett, tán most gyilkolnak meg valakit...” S kiket talált a városban? Genovéva „barna volt, mint a gond, hiszékeny mint az álom.” A mézeskalácsarcú Olga „gyöngytyúk módjára rikoltott”, Hartvigné , megröppent mint egy fehér pille”. A gyertyamártó „lehajtott fejjel ballagott a házak fala mellett. Szurokszínű szeme tétován, szomorúan néz, haja sima, mint a kutyák szőre, egy piros zsebkendővel letakart kalitkát visz kezében. Abban hordja el a lelkeket mint a cinkéket”. 10
