Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Losonczi Miklós: Festészet '77 és az egriek
IRODALOM MŰVÉSZET Festészet ’77 és az egriek Esemény, látványosság a közönségnek, önvizsgálat a festőnek! Ebben foglalhatjuk össze azt az országos seregszemlét, melyet a Műcsarnokban rendeztek. Vajon eléggé látványos volt-e a bemutatkozás, s valóban felvonult-e olyan értékrend, mely alapot szolgáltat a magyar festészet további közös munkájához? Sváby Lajos a katalógus előszavában jelzi, hogy a Magyar Képzőművészek Szövetsége festőtagjai régen készülnek erre a kiállításra, ezt igazolja, hogy 240-en küldtek be képet e „zsürimen- tes” tárlatra. Az egyedüli ítélő ezúttal maga az alkotó volt, ki szabadon döntött, hogy munkásságából melyik művet mutassa be a műbarátoknak. A kérdés: hogyan vélekedett a közönség, a kritika, és milyen a mai magyar festők valós minősége? A tárlatlátogatók nagy számban érkeztek a képekhez, s ez maga minősítés, függetlenül attól, hogy ki-ki alkatának, ízlésének, gondolati készenlétének megfelelően lépett kapcsolatba a festmények számára üzenő egységével. A kritika is megoszlott az eredményt illetően. Hangoztatta azt, hogy akadnak zsákutcák, egyeseknél megtorpanás észlelhető, s főleg a kétszáznegyven alkotó nem jelenti a magyar festészet teljességét. E tények valóságtartalma ma nem meríti ki az igazság teljességét. Miről van szó tulajdonképpen? Először is arról, hogy megnyugtató az átlagszínvonal. Nem különb a párizsi, bécsi, varsói szint, sőt elmondhatjuk, hogy nálunk a szakmai becsületesség általános. Ezt a képek is igazolják, s az, hogy a megnyitóra az ország minden részéből érkeztek a festők, s alaposan figyelték kollégáik teljesítményét. Vagyis, ők komolyan vették azt, hogy ez a tárlat számvetés az előrehaladáshoz, országos tapasztalatcsere, a műfaj továbbképző tanfolyama, melyet a szemlélődő megjelenéssel valamennyien elvégeztek. Kötelező a tárgyilagosság, annak számbavétele, hogy ez a jó szándék és komolyság értékfejlesztő tényező. Széles a realista skála, és egyre bővül. A képi leírásnak ugyanúgy megvan a becsülete, mint a szabad képzettársításnak, feltéve, ha megalapozott, ha a modell szabja meg alkalmazását és a festői személyiség alkata, mert a minőség nem a stílustól függ, hanem annak maradéktalan megvalósításától. Az is gyarapodás jele, hogy a közelmúlt témaszegénysége egyre inkább felszámolódik, és festőink habitusunknak és a társadalom várakozásának megfelelően egyre bővebb keresztmetszetét adják a magyar valóságnak, s ez, csak ez tesz Európa számára fontossá minket. Ehhez a felismeréshez társul az új képnyelv bővítésének szándéka, eszközeinek kipróbálása, felderítése. Megalapozott sokrétűséggel állunk szemben. Élő hagyományokat folytat Nagy István eszményeinek szellemében Giczy János, Bazsonyi Arany, Nagy Ernő, Szurcsik János, Vecsési Sándor, Megyes László, erőállapotuknak megfelelő intenzitással. Most különösen Bazsonyi Arany fejlődése szembetűnő. Az jó, annak örülhetünk, hogy festészetünk polifon hangzású. Személyek, csoportok, nemzedékek vállalják a műfaj változatokat sürgető laboratóriumában egy-egy árnyalat, lehetőség, epizód képi rögzítését a nemzeti műhely egyetemességének jegyében. Gerzson Pál, Aczél Ilona, Óvári László, Csik István a gondolati elemek anatómiáját kutatják, Baska József, Deim Pál ennek emblematikus sűrítésére törekszik elmélyült megoldásokkal. Fajó János körének minimal art koncepciója minden esztétikuma ellenére szűk, mert eleve lemond olyan értéképítő elemekről, mellyel rendelkezik ugyan, de nem használja fel. Ez a szűkített szabatosság kincsük is, terhük is. Kár, mert Nádler István és különösen Keserű Ilona érzelmeket is képes megszólaltatni a megidézett geometriában. Otthonunk: napi környezetünk és a kozmosz, a vr rág magja és a galaktikák. Bolmányi Ferenc mikroszkopikus felnagyításai ezért izgalmasak ugyanúgy, mint Máriási Iván tejút-kicsinyítései. Az is üdvözlendő, hogy Pál Gyula, íresik József pyírségi, veszprémi helyi értéket sűrít. Kokas Ignác pedig szintézist varázsol a Ginza-pusz- tából. Illés Árpád a bölcselet képi intuícióinak ösvényén halad, Nagy Tibold, Molnár József, Kishonthy Jenő ismét a képírás egy másik szólama, Berki Viola a narratív pólus, Z. Gács György a kinetizmus szószólója. Adott a mérték élő mestereink nyomán. Barcsay kompozícióinak rendezett szigorúsága, Ilosvai Varga István költői ereje, Hincz Gyula bátor neologizmusa, Tóth Menyhért légies finomsága szabad irányokat mutat és a minőség hiánytalanságának állandó követelményét. A probléma ugyanis nem az, hogy az összkép természetelvű ekre, absztraktokra oszlik. Időnként jó, hogy a látvány a szemnek összkomfortot nyújt, máskor rejtvényt, jó, hogy drámai hangulatok váltakoznak oldott derűvel, hogy a jelírás képletszerű kulcsai társulnak a hagyomá. nyok stabil izmozatához. Az a probléma, hogy a festmények még nem művek minden esetben, csak annak nehézkes vagy sziporkázó ötletei. Nem feledhetjük; Németh József és Bálint Endre eszközeivel egyaránt magaslatra lehet érkezni, s vannak, akik elszántan haladnak a kaptatón: Blaskó János, Seres János, Bakallár József, Batári László, Bartl József, Chiovini Ferenc, Berényi Ferenc, Csavlek András, Dezső József, Eigel István, Fóth Ernő, Lóránt János, Tölg-Molnár Zoltán, Tilless Béla, Schéner Mihály, Misch Ádám, Mészáros Géza, Kátai Mihály. Festők, akik Egerből, Miskolcról, Vásárhelyről, Szolnokról, Dömsödről érkeztek, s mindannyian az időtlen értékek meredélyén haladnak. Ezen a hosszú úton 3
