Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Rinyai László: Miniatűrök
IRODALOM MŰVÉSZET Miniatűrök A harmincezer vers Aporodott szag csapott meg, majdnem visszafordultam a küszöbről. — Szervusz, komám. Verseket hoztál? Ülj le. Leültem volna, de a két fotel tele volt ruhadarabokkal, mosatlan edényekkel, saláta könyvekkel. Öt ez nem zavarta, rendületlenül folytatta öblös hangján: — Már sokat hallottam rólad. Igen, igen, te is írogatsz . . . Kérlek szépen, nekem van harmincezer versem, én kérlek hatvanhárom esztendőn át mindennap írtam legalább egy verset, de volt olyan nap, hogy ötöt-ha- tot is. Kérlek szépen, ebből a harmincezerből pontosan harminc darabot megzenésítettek diplomás zenetanárok és kiváló cigányprímások. — És éneklik is Géza bátyám dalait? — kérdeztem. — Éneklik a frászt, öcsém! Mindenféle jejejét gaj- dolnak helyette. Kifújta az orrát. — öregem, nekem a matematikához is kiváló érzékem van, a fiam matematika—fizika tanár. Kérlek szépen, én festek is, ezek a képek a falon mind az én műveim. Én, kérlek szépen, egészen egyéni stílusban festek. Ezek a mostani festők ... Ugyan, kérlek, ezek azt sem tudják, hogyan kell az ecsetet megfogni ... Udvariasan megdicsértem a „festményeket”. — Ki is küldött téged Hozzám? Ja, igen, a Bessenyei Vili. Szegény nagyon jó fiú, jóindulatú, segítőkész, csak éppen nem ért az irodalomhoz. — Géza bátyám ... — Hagyd csak, öcsém. Én már mindent tudok rólad . . . Kérlek szépen, van nekem egy albumom, abba ragasztottam bele a megzenésített dalaimat, kottával, szöveggel, szóval minden, amit csak el tudsz képzelni. Az első dalomat 1911-ben szereztem .. . — Géza bátyám, én nem értek a zenéhez, botfülű vagyok ... — Nem baj öcsém, én is úgy kezdtem. És látod mire vittem! Nagyot nyelt. — Én kérlek szépen, teljesen művésziélek vagyok. Én mindenféle művészettel foglalkozom, amit csak el tudsz képzelni. Még nem is mutattam neked a szobraimat ... Egyáltalán nem zavarta, hogy még mindig ott toporogtam a megpúpozott asztal előtt. — Fiacskám, a művészet komoly és szent dolog! Nem lehet csak úgy, minden tehetség nélkül belegázolni. Az irodalomnak az emberiséghez kell szólni... Berakta fülébe a nagyothalló-készülék gombját. — Hallgatlak, öregem, hallgatlak ... Most kelt ki az ágyból, piros dunnája oldalra gyűrve. A ruhásszekrény ajtaja féltenyérnyire nyitva volt, éppen egy varjúszínű, igen tisztára kefélt régi öltöny villant elő belőle. Ebben fogják majd az öreget felravatalozni, biztosan úgy végrendelkezett, hogy a harmincezer verset szórják melléje a koporsóba. — Nagyon hallgatsz, öcsém. Mutasd már, mit hoztál! Kikapta kezemből a dossziét, lekicsinylőén forgatta a nagy precizitással gépelt verseket, hümmögött, kráko- gott. — Hát, igen, öcsém .. . No, de ezt hallgasd meg, öregem! Hatalmas paksamétát markolt fel a földről, és máris olvasta verseit nagy sebességgel. Csak álltam, szerencsétlenül, eleresztve fülem mellett a szavak hömpölygését. Igen megkínzott a bűz, sapkámat gyűrögettem. Pedig Bessenyei Vilmos bácsi, nagybátyám, ezt mondta: forduljak nyugodtan az ő Géza barátjához, mielőtt szerkesztőségbe vinném a verseimet. Szakszerű és megbízható kritikát kapok tőle rájuk. — Hát Géza bátyám, akkor én megyek is ... — Hová mennél, öcsém! Ne hülyéskedj! örülök, hogy megismertelek... Veled olyan kellemesen el lehet beszélgetni... Várjál csak, szép sorjában megmutatom mind a harmincezer versemet. Megrettentem. Nehézkesen feltornászta magát, és elindult a szoba másik sarkában levő, betört üvegű könyvszekrény felé. Közben beszélt ■— beszélt. — Kérlek szépen, én a Magvető Kiadónak ezelőtt három évvel beküldtem 500 verset -— gondolhatod, nem volt nehéz kiválogatni a harmincezer közül —, erre be is hívtak. Sejtettem én, hogy baj lesz. Mondtam is az ono- kámnak, aki most gimnazista: Menj be helyettem, vállald el, hogy te írtad őket. De ő nem ment, csak mosolygott. Elérte az egyik kopott karosszéket, rátámaszkodott, pihent kicsit. 4
