Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - LEVELESLÁDA
LEVELESLÁDA „A Szajnába az olasszal!” Emlékezés Zolára és a Dreyfus-perre az író halálának 75. évfordulóján A Zoláról szóló életrajzok, emlékezések mind említik, hogy vékony, csendes, küzdelemhez nem szokott kisfiú volt, s első gimnazista éveiben, 11—12 éves korában, az erősebb iskolatársak folyton bántották, gyötörték — míg az idősebb barát, Paul Cézanne, néhány jól irányzott ökölcsapással rendre nem tanította a nagylegényeket. A pszichológus számára világos út vezet ezektől a gyermekkori élményektől az évtizedek távolságán át a Dreyfusért vállalt küzdelemhez. Az 1870-ben hatalomra került köztársaság sorban vette ki a közéleti pozíciókat a régi uralkodó osztály kezéből és adta át a polgárság képviselőinek. Egy helyen maradt meg a régi hatalom: a hadseregben és különösen a vezérkarban. Pia alulról jött ember került ide, idegen anyag volt, amelyet a szervezet igyekezett kivetni magából. Ez lett a zsidó származású Dreyfus kapitány végzete. Az 1890-es évek elején a hadügyminisztérium és a vezérkar a kémektől való rettegés légkörében élt. 1892-ben a kémelhárítás azt jelentette a vezérkarnak, hogy egy fontos dokumentum a német katonai attasé kezébe került. A gyanú Alfred Dreyfusra terelődött, először tévedés következtében, majd az alkalmat kihasználni igyekvő rosszindulat miatt. A szerencsétlent elítélték, és a hírhedt Ördögszigetre vitték. A per leírhatatlan nacionalista uszítás légkörében folyt, a bírákat megbénította a tárgyalóteremben és az utcán tomboló antiszemita hisztéria. Az áldozat hozzátartozói azonban folytatták a küzdelmet. Zola eleinte nem érdeklődött a Dreyfus-ügy iránt. Párizstól távol élt, alig olvasott újságot, a családi gondok is elvonták a figyelmét a közélettől. Csak évekkel Dreyfus elítélése után kapcsolódott be a harcba, akkor azonban egyik vezére lett; a mai ember emlékezetében Zola a legnagyobb „drey- fusard”. Akkoriban már egyre sűrűsödött a gyanú a kémkedés igazi tettese, a kalandor Esterhazy őrnagy körül. Végre 1897- ben hadbíróság elé állították. A kétnapos bírósági komédia felmentéssel végződött. Dreyfus támogatói megrettentek. Legtöbbjük az ügy végleges vereségét látta az ítéletben. Zola azonban éppen ettől kapott harci kedvet. Megírta történelmi nevezetességű röp- iratát: „Levél Felix Faure-hoz, a köztársaság elnökéhez”, amelyet az Aurore napilap „J’accuse!” (Vádolok!) címmel közölt 1898. január 13-án. („Mértéktartó és mégis oly rettenetes” — jellemezte Zola leánya.) Az író nem köntörfala- zott: néven nevezte a kémkedés tetteseit, a hamis ítélet érzelmi szerzőit, és könyörtelenül kiteregette bűneiket. „Vádolom du Paty de Clam alezredest, hogy a bírósági tévedésnek ördögi szerzője... Vádolom Mercier tábornokot, hogy legalábbis szellemi gyengeség folytán a század legnagyobb gaztettének bűntársává lett. Vádolom Billot tábornokot, hogy Dreyfus ártatlanságának kétségtelen bizonyítékait a kezében tartotta, de elrejtette őket, az emberiesség és a jog ellen ezeket a bűncselekményeket elkövette, csupa politikai célból, és hogy a rothadt vezérkart megmentse... Vádolom Boisdeffre tábornokot és Gonse tábornokot, hogy bűnrészesei ugyanennek a gonosztettnek... Vádolom Pellienx tábornokot és Ravary őrnagyot, hogy szörnyű pártossággal vezettek egy gaz vizsgálatot... Vádolom a hadügyminisztériumot, hogy a sajtóban... undorító hadjáratot vezetett, hogy a közvéleményt megtévessze és a maga bűnét eltakarja ...” Az Aurore-nak aznap háromszázezer példányát adták el. Azért nem többet, mert a nyomdagépek ennyit tudtak előállítani. Zola ellen vádat emeltek. A kapkodva összeállított vádirat tele volt bizonyíthatatlan tényekkel és formai hibákkal, lehetőséget adott fellebbezésre és törvényességi óvásra, így a bírósági tárgyalást csak hónapok múlva tudták megtartani. Egészen úgy folyt le, ahogyan a Zola életéről készült és a magyar televízióban is bemutatott amerikai filmben láthattuk. Érdemleges jogi vitáról nem lehetett szó, mert a bíróság nem engedte meg, hogy a Dreyfus-ügyről szó essék. Zola mégis bátran odavágta: „Esküszöm mindenre, amit alkottam, a hírnévre, melyet szereztem, műveimre, melyek segítették a francia irodalom világhódítását: Dreyfus ártatlan!” (Jean Fréville: Zola, semeur d’orages.) Denise, az író lánya, így ír a közvélemény hangulatáról: „Mindenki Zola mellett vagy ellene harcolt. Családokban, jóbarátok között kölcsönösen szidalmazták egymást, és halálos ellenségeskedést támasztottak egymás ellen: valóságos polgárháború tört ki... az ötödik tárgyalási nap után a tömeg egy fiatalembert, aki Zolának rokonszenvét fejezte ki, vérés- sel hallgattatott el; az igazságügyi palota folyosóin dulakodás keletkezett... Ordító, fanatikus tömeg szegődött az író nyomába ..(Major József fordítása). Ekkor kiabálta a csőcselék: „A Szajnába az olasszal!” Atrocitásokra került sor, Algirban progromot rendeztek. A náci Németországban sem történhetett volna másként... A világtörténelem egyik legszörnyűbb nemzeti meghasonlása volt. Még a szocialista pártban is ellentétek robbantak ki. Jaurés és társai Zola mellé álltak, a pártvezetés azonban úgy vélte, hogy a Dreyfus-ügy a burzsoázia belvillongása, két pártjának marakodása a hatalomért, és a proletariátusnak nem szabad belekeverednie. Barrés, a hírhedt jobboldali közíró, azt üzente Zolának: „Minket öntől az Alpok választanak el!” Egyértelmű célzás az író olasz származására. Börtönbüntetésre ítélték. A tömeg meglincselte volna a bírákat, ha felmentik. Barátainak unszolására Angliába menekült. Csaknem egy évig volt ott, s Termékenység című regényét írta. Az olasz és német közvélemény hőst látott benne. Míg a francia klerikálisok — köztük, szégyenszemre, egykét író is, mint Paul Bourget — ellene és Dreyfus ellen harcoltak, a vallásos angolok rokonszenvükről biztosították, mert meg akart menteni egy ártatlant. A választások személycserét okoztak a francia államvezetésben. Cavaignac, az új hadügyminiszter (az 1848-as tömeggyilkos fia) új vizsgálatot rendelt el a Dreyfus-ügyben. Nem azért, hogy — mint az említett amerikai film próbálja elhitetni — kiderítse az igazságot, hanem, hogy a megerősödött baloldalt meggyőző bizonyítékkal lefegyverezze. A vizsgálat meglepő eredménnyel végződik: a perben bizonyítékként használt titkos irat — hamisítvány! Időközben Ester- hazyt egy fegyelmi bíróság zavaros pénzügyei miatt kitaszítja a hadseregből, A kalandor külföldre megy, s mihelyt túl van a határon, kijelenti, hogy ő követte el a Dreyfus terhére rótt cselekményt. Megindult a görgeteg. Lemondások, fegyelmi ítéletek, öngyilkosság a vezérkarban. 1899. júniusában Zola visszatér Franciaországba — szegényen, mer mindenét elvesztette a száműzetés idején. Dreyfust hazaszállítják; a szoldateszká- nak van még ereje: új tárgyalás, tíz évi börtön, de a köztársasági elnök megkegyelmez az elítéltnek, Dreyfus visszatér családjához. 1899. szept. 29-én Zola levelet ír az áldozat feleségének: „önnel együtt megértem ezt a nagyszerű, boldog 62
