Hevesi Szemle 6. (1978)

1978 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Dobóné Berencsi Margit: A keresett és a megtalált harmónia

tőknek nem írja le, mint a Tücsökzenében. Csodálta őket, vonzotta testük szépsége, titokzatosságuk. Minden helyen, utcán, vonaton, munka közben bennük fürödtek gondo­latai. A száguldó időt, a változó teret, egész életét be­töltik : ... örök-részegen bámultad őket, hús-virágokat, szájuk rózsáját, a ruha alatt a csupasz mozgást, édes szívüket és még édesebb fecsegésüket: Csodáltad őket, isten műveit, — írja a 252. versben. Egészséges életöröm és gyöngéd­ség van ezekben a sorokban, és mindenütt, ahol róluk beszél. Érdemes megfigyelni, hányféleképpen nevezi meg őket a Tücsökzenében. Szerepet kapnak itt a biblia sza­vai: Évák, kígyók, almák. Éden stb. beléjük sűrítette a nő leglényegesebb vonásait. A mitológiai nevek — Kalyp- szók, Nauszikák, Afrodite — árnyaltabban mutatják a szerelem sokszínűségét. Az ifjú vágya a mesék Csipkeró­zsájaként idézi az első szerelem megtestesítőjét, majd a gyermekjáték fordulatával él: Nyisd, rózsám, váradat! Nagybetűs szimbólumféléi is több jelentést hordoznak: Kalypszó istenasszony pl. a Titok, a Rejtelem szimbólu­ma. Felnagyítja és elmossa a jelentéseket: a nő és a sze­relem szétválaszthatatlanul együtt jelentkezik az elne­vezésekben: fénylő Rejtelem, Képtelenség, Első Varázs. Szívhez szólóbbak és őszintébbek a következők: ígéret, való gyönyöre, isten művei, isten árama, eleve-elrendelés, nem-ízlelt ízek, hús-virágok, szép hús stb. Durva, vulgáris elnevezéseket hiába keresnénk, leg­feljebb a kamasz képzeletében él a nő mint bűn, vesze­delem, rémség, s egyetlen egyszer használja a „condrája” kifejezést, de ezt is a kötet egyik szereplőjével mondatja, s a költő idézőjelbe teszi. Szívszorító magányában a nők között keres szövet­ségeseket. A halál elleni védekezésben is őket hívja se­gítségül, a Kálypszókat és a Nauszikákat, a „száz, ötszáz, ezer év utániak”-at: ... ha kigyúl a szívetek, szólítsatok, s valahogy ott leszek, mindig veletek leszek, véretek lobogásában, emlékeitek árnyéka alatt, az esti tücsök dalában és költőitek között: árnyak, árnyak, ismeretlen csodák, ébresszetek, míg lesztek, Nauszikák! (344. v.) A kötet egyes darabjai páratlan szépségűek, s híven tükrözik a költő emberi és művészi fejlődését, szemlé­letbeli változását. Részben megőrizték az előző korszaka­ira is jellemző Szabó Lőrinc-i vonásokat: a lenyűgöző, mély intellektualizmust, a szigorú őszinteséget, a rendkí­vüli érzékenységet és elemzőkészséget, s kiteljesítették szerelmi költészetének materializmusát. Ezekben a ver­sekben azonban döbbenetesen újat is alkotott. Újrafogal­mazta a szerelemről vallott korábbi felfogását: a test és a lélek vágya itt válik először felemelő, megtisztító erő­vé. Hallatlan erőfeszítéssel keresi a szépet, az emberit ér­zelmeiben. Most világosodik meg előtte, hogy ... a szerelem, ahogy tanít idő s tapasztalat, egyre szebb lesz és titokzatosabb. (281. v.) Emberi fejlődésének, szemléletbeli változásának és nyelvi felkészültségének bizonyítékául idézem fel né­hány kiemelkedően szép versét. A harmóniát, a szépséget — amelyre a lélek áhíto­zik — A neved című remeke fejezi ki legtökéletesebben. Magas hőfokú, tiszta emóciók lobognak benne, önfeled­ten örül szíve nagy titkának: őrzi, menti, védi a szerel­met. Áhítatos pontossággal, aprólékos önmegfigyelést vé­gez, lelki rezdüléseit vizsgálja. Kedvese nevének hang nélküli ismételgetésekor szeizmográfszerű érzékenységgel reagálnak finom reflexei, gondolatai, érzékszervei. A ver­set a pattanásig feszült lelkiállapot leírásával indítja. A boldogság kitörésének és hirdetésének visszafojtása idézi elő ezt a hangulatot. A verset az ellentétek és a halmo­zások fokozatainak egymásba fonódására építi. A szerel­mes ember gondolkodásának dialektikája tükröződik a sorokban: Megőrizheti-e a szív a benne feszülő nagy tit­kot, mikor boldogságát világgá kellene kiáltania? A lélek szárnyalása, a vágy belső parancsa azonban korlátokba ütközik. Az érzelem kitörésének visszaszorítása lassan, fokozatosan, megismételt tiltásokkal történik: Kiáltani szeretném, s nem lehet, még súgni se szabad a nevedet, még gondolni se — Az árulástól való félelem a lélek belső rándulása, ösz­tönös védekezése a környezettel szemben. Egész lényét átjárja kedvese neve, mégis rejtegetnie kell. Magában hordja, szíve-lelke visszhangozza a hangos titkot. A megnevezés tilalmának izgalma tartja lázban a költőt. Nem tud betelni a névvel, himnuszt zeng róla. Csodála­tos erőt tulajdonít neki: megszépíti, megédesíti a költő életét; elvarázsolja, eltakarja szerelmesét, mint a mesék­ben a hősöket a láthatatlanná tevő ruhadarabok; bárme­lyik pillanatban testközelbe hozza, s köréje gyújtja em­lékét. A szenvedélyes szavak lobogva izzanak. Igei meta­forája érzéseinek tiszta, forró hevét idézi. Szárnyaló gon­dolatai a vers zenei emelkedését erősítik. Rágós hasonlat­tal kombinált színesztéziás metaforája bátor asszociáció­ról tanúskodik. A név: fűszerként csendít a nappalon át, s beillatosítja az éjszakát Az ízlelés-, szaglás- és hallásképzetek összevonásá­val érzékletessé, szinte anyagszerűvé teszi a drága nevet. Az érzelem nagyságát, elsöprő erejét fogalmazza meg az érzékek intenzív működtetésével. Ezek a szóképek töret­lenül adják vissza a költő remegő izgalmát, felfokozott vágyát. Egész testét átjárja a név, vérkeringésébe kap­csolja, összeforr vele. Mohó érzékelésvágya nem ismert határt. A létfenntartó tevékenységet jelölő, fokozati rendbe állított igei metaforák halmozásával idézi fel ezt a szertelen lángolást. Dinamikus erejük szuggesztív ha­tását csodálhatjuk meg a következő sorokban: s úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy már majdnem te vagy, amit beszívok, már majdnem te: minden lélegzetem veled itat és zsongat édesen: édes neved betölti szívemet, Érezzük, az ujjongó, forró vallomás már nem fokoz­ható, érzéseit, gondolatait a legmagasabbra emelte, ezért szakad ki lelke legmélyéről a záró sor: s csak titka, te, vagy nála édesebb. Ebben a versben nemcsak az érzelmek gazdagságát, tisztaságát csodálhatjuk meg, nemcsak a keresett és meg­54

Next

/
Thumbnails
Contents