Hevesi Szemle 6. (1978)

1978 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Molnár Károly: Németországban karácsony este volt

zépen, a bárdolatlan öreg asztalon feldíszített fenyő- fácska állt. Karácsony volt a lágerben is.

Éles hangú sípszó hallatszott. Egy csoport utat nyitott a tereim közepe felé haladó blockältester részére „Dolmats! Dolmats!” — óbégatta egy éles hang és Kertész doktor azonnal jelentkezett. Odaállt a parancsnokot körülvevő gumischlaugosok közé, akik „Rue! Rue! Rue!” kiáltásokkal igyekeztek csendet teremteni. És ekkor — Kertész doktor fordításával — megkezdődött a „TÖRVÉNYEK” belénksulykolásának első mozzanata. A parancsot azonnal végre kellett hajtani: két-két egymás mellé helyezett prices minden emeletére öt-öt személynek kellett szorosan egymás mellé keresztben feküdni. „Ez lesz az alvás rendje!” fordította Kertész doktor. De hát ez képtelenség, lehetetlenség, ez aljasság! — tiltakoztunk. Hiába. Néhány perc alatt mindnyájunkat rákényszerítettefc, hogy ebben a fekvőhelyzetben hallgassuk a „TÖRVÉNYEK” ismertetését. „Képtelenség” •— morogtuk — és még csak nem is sejtettük, hány ilyen és ennél sokkal nehezebben elképzelhető „lehetetlenséget” fogunk még végrehajtani. Pedig . . . ekkor még csak az első „TÖRVÉNY” ismertetése hangzott el. Végignéztem a mellettem összepréselten fekvő társaimon. Rettenetes volt látni kétségbeesett arcukat. Mi két és fél éven keresztül, sokszor állatnak sem szánt, borzalmas körülmények között, sárban és koszban, rekkenő nyári hőségben, és negyven fokos, könyörtelen fagyban, zuhanó bombák, váratlanul felrobbanó aknák és megszámlálhatatlan verés, ütlegelés között maradtunk életben. Átvészeltük a kiütéses tífuszt és túléltük dr. Toronyi Károly magyar királyi főhadnagy urat, a lakkcsizmás, lovaglóbotos tömeggyilkost is. de most tudtuk, meg- éreztük, hogy elérkeztünk az utolsó, a legutolsó állomásunkhoz. Sejtettük, hogy mi következik. Komoran és mind döbbentebben hallgattuk az értelmetlenül hadaró fegyencparancsnokot, és a mondatait fordító dr. Kertészt.

A blockältester hadart valamit, aztán sípolt, hadart, sípolt, mondta karattyoló német nyelven a „Törvényeket, a Tilalmakat, a Következményeket, a Megtorlásokat, melyek hallatán a félelemtől összeszorult a szívünk: „Ordnung! — Tilalom! — Ordnung — Tilalom!”, melyek bármelyikének megszegéséért a következmény: Halálbüntetés!!! Halál! Halál! Halál! ... És rá kellett döbbennünk, hogy nem valami rossz álmot, hanem a leg- iszonytatosabb Valóságot éljük most át. Végigfutott a szemem a régi fegyenceken, a „häftlingeken”. Az arcuk sápadt, fehér, színtelen, sovány és valahogyan puffadt is volt. Tekintetük elfásult. Bambának vagy gyilkosán gonosznak tűntek.

A tábor legrégebbi rabjai a „kápák” voltak. A rejtélyes betűket a „Kamerad-Polizei” szavak rövidítették. Felsőbbrendűségüket már ruháik is mutatták. Zakóikat valamilyen szabó a testükhöz alakította. Nadrágjaikat élesre vasalták. Többek haján feltűnően látszott, hogy huliámosították. Félelmetesek voltak, mégis nevetségeseknek tűntek. Elmegyógyintézet lakóinak látszottak.

A häftlingek kabátjainak felső zsebe fölött három centi széles vászoncsík húzódott. Nyomtatott számok voltak rajtuk, mellettük különböző színű, háromszög alakú jelzések mutatták a „hovatartozást”. Piros: politikai, zöld: bűnöző, lila: homoszexuális, fekete: sza- botáns. Vajon a németek kiket minősítettek szabotán- soknak 1944 végén? A számok előtt elhelyezett nagy betű a nemzetiségeket jelezte. így rövidesen megállapíthattuk, hogy sorstársaink között a németeken kívül oroszok, lengyelek, belgák, olaszok, hollandok, görögök,

franciák, angolok találhatók és mi, magyarok, akiknek a jelzése egy ,,U” betű volt.

Rövid idő kellett az összeismerfcedéshez. A frontokon elsajátított néhány tucat orosz, lengyel, német mondatot mutogatással kevertük és hozzáfűztük anyanyelvűnket is. így társalogtunk.

Nem tudom, ki látta meg először, de amikor észrevettük, mindnyájan szinte megkövültünk a meglepetéstől : akiknek hajuk volt, azoknak egy nyírógépnyi csíkot kivágtak a homlokuk közepétől a tarkójukig. Szörnyű volt látni. Miért tették ezt? Hogy ne tudjanak megszökni? Hát ebben a pokolban lehet akárcsak gondolni is a szökésre? Várnai doktor szerint ez csupán a lelki összezúzás fokozását szolgálta, azt akarják vele éreztetni, hogy ezek az „élőlényék” már nem tartoznak az emberek, a még embereknek minősíthetők közé.

Az egyszerű szavakkal, kézzel és arcjátékkal folytatott beszélgetések során hangoztatták, hogy szerintük mi már „irigylésre méltó személyek vagyunk”, ugyanis már abban az időben érkeztünk, amikor az SS-őrség megszüntette azt a mindennapos gyakorlatát, „szórakozását”, hogy az udvarra kihajtott foglyok közé lőttek minden ok nélkül, és viszonylag egészségesnek látszó embereket behajtották a gázkamrába.

Néhány hónappal ezelőtt — mondották — egy-egy leejtett cseréptányér miatt akasztás volt a büntetés, mert a koncentrációs tábor TÖRVÉNYEI értelmében az szabotázscselekménynek minősült. Az udvaron végighaladok számára mindennapos látvány volt a szélben lengő, felakasztott häftling, aki „szabotált”, mert: földre ejtett egy cseréptányért!

„Nektek igen nagy szerencsétek van!” — mondták. Három-négy hónap óta „békében hagyják” a häft- lingeket. Az utolsó tömegafcasztás óta már több mint egy hónap telt el. Biztosan tudják, hogy rövidesen véget ér a világháború. Legyőzik a németeket! így, akiben van még valami életerő, bizakodik, hogy élve kiszabadul ebből a pokolból. Megértettük irigykedésük okát: mi még erősek vagyunk, egészségesek, még csak most kezdjük meg az utat a nem is lassú, teljesen biztos elfogyás és végelgyengülés felé, ezért jóval több az esélyünk. mint nekik arra, hogy élve kitarthassunk és kibírjuk a még hátra levő súlyos és könyörtelenül nehéz megpróMltatásokat.

A häftlingek szorosan körülvettek minket és lázas kíváncsisággal, türelmetlenül kérdezgették: Hol van a front? Gyorsan nyomulnak előre a szövetségesek? Nagyok a németek veszteségei? Mi hogyan látjuk, meddig tarthat még a háború? Válaszainkon lelkesedtek, vitatkoztak, felélénkültek, de mégis borúlátók voltak. Nem fogadták el azokat az állításokat, melyek két hónapban jelölték meg a háború végét, a nácik teljes összeomlását. Elmondották, hogy ugyanezt állította az a csoport is, mely két hónappal ezelőtt érkezett ide a koncentrációs táborba. Kételkedtek szavainkban, mégis izgatottan, szünet nélkül faggatták azokat, akik csak néhány szót is képesek voltak váltani velük.

... Közben percenként szólt a síp és egyet-egyet puffant a gumischlaug, mert a blockältester megállás nélkül fordíttatta dr. Kertésszel a törvényeket: mit kell tenni légiriadó alkalmával, hogyan kell előírás szerint sorakozni, ételosztáskor hogyan kell a kondér mellé állni, mik a tisztálkodás követelményei, hogyan kell tiszteletet adni az SS-őröknek, a blockältestemek, a kápók- nak, a régi fegyenceknek. Hogyan kell viselkednünk, ha az SS-őrség tüzelni kezd ránk! Milyen az ágyrend, a lefekvésrend, a felkelésrend, a munkarend, a pihenés10