Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 3. szám - JELENÜNK - Jámbor Ottó: A Mátra vizei
A Mátra vizei A Mátra tizenötmillió éves. Földrajzi helyzetét tekintve, a ,,Kárpát-medenoe” egyik belső, vulkanikus eredetű peremhegysége, az Észak-Magyarországi Középegység tagja. Geológiai kialakulása és fejlődése a földtörténeti középkorban indult meg. Az addig tenger borította vidéken kisebb-nagyobb megszakításokkal, egymást követő vulkáni tevékenységek kezdődtek, melyeknek eredményeként kialakult és lényegében azóta sem változott a hegység jelenlegi formája. Erre az időszakra esik a terület vízrajzi kialakulása is. A domborzati viszonyok miatt, a mérsékelt övi hegyvidékre jellemző éghajlat érvényesül. A napsütéses órák száma, az évi középhőmérséklet és átlagos csapadék- mennyiség, valamint a hótakaró átlagos vastagsága meghatározó tényezői a Mátra vízháztartásának és vízjárásának. A Mátra területe — a Cserhát déli lejtőivel együtt — a Közép-Tisza és mellékfolyóinak 12 397 km2 zárt vízgyűjtő területére esik. A Mátra legyező alakú vízgyűjtő területét szorosan körülvevő határai északnyugatról és nyugatról a Zagyva, keletről a Tárná. A Mátrából ered a Zagyvának 62, a Tárnának pedig 46 mellékága. A Zagyva különben az Észak-Magyarországi Középhegység legnagyobb folyója és végig hazánk területén folyik. Hossza 179,4 km. A folyó 510 m tengerszint feletti magasságban, a Mátrától északra, a Medves hegység bazaltfennsíkja déli szélén ered. A 104,6 km hosszú Tama a Zagyva mellékfolyója és forrása, valamint forrásának 1—2 kilométeres, legelső szakasza Szlovákiában ered. A két nagy vízfolyás Jászberénynél egyesül, s Űjszásznál az 58,9 km hosszú Tápióval bővülve, Zagyva néven, Szolnoknál torkollik a Tiszába. A terület vízgazdálkodása szempontjából rendkívül nagy jelentőségű a 43 392 hektár erdő. Az erdő felülete ugyanis már a földre esés előtt visszatartja a csapadék kisebb-nagyobb mennyiségét. A földre jutott részt viszont az erdei avar és az alatta levő talaj fogja föl, ezáltal lazítva a felszíni lefolyás ütemét. A lehulló lomb- és tűmennyiség évenként és hektáranként eléri a 2— 3 mázsát. A korhadó avar az ásványi talajrészecskékkel összekeveredik és a talajt laza szerkezetűvé teszi, amelyen keresztül a csapadékvíz könnyen beszivároghat. Mátrai felmérések adatai szerint, a kocsánytalan tölgyes övezetben levő erdősült vízgyűjtő talaja, száraz év nyarán négyzetméterenként 100 liter vizet képes visszatartani, ami 100 mm csapadéknak felel meg. A Mátra patakokban és forrásokban aránylag gazdag. Tájképi megjelenésükben, szépséghatásukban legszebb részei az erdőnek. LÄNG SÁNDOR professzor, az 1955-ben megjelent „A Mátra és a Börzsöny természeti földrajza” c. könyvében 48 patak és 440 forrás földrajzi és vízrajzi adatait dolgozta fel. A patakok összes mederhossza 274,4 km. Külön-külön az egyes vízfolyások rövidek; 274,4 : 48 = 5,71 km átlagos hosszúságúak és völgyeik főleg a vulkanikus tevékenységek eredményeként létrejött törésvonalakon vágódtak be. Vízjárásuk erősen ingadozó. Számítások alapján a 600 méternél magasabb részek fajlagos vízhozama 6 1/sec. négyzetkilométerenként, az alacsonyabb helyeken 3— 4 liter, a hegység alján viszont a 2 litert sem éri el. A fajlagos vízszállítás az északi oldalon több mint a délin. Az egyes vízfolyások az év nagy részében viszonylag kevés vizet szállítanak. A kis mennyiségű vizet többnyire a mederfenéken vagy oldalt fakadó rés- és rétegforrások vize, valamint az évi csapadékmennyiségnek 18—20 százaléka szolgáltatja. A csapadék 2—3 százaléka forrásoknál jelentkezik, a többi 80 százalék tavaszi hóolvadás és kiadósabb nyári záporok, felhőszakadások alkalmával, árhullámok útján folyik le. A lejtőkről lezúduló, pusztító vizek ilyenkor a legtöbb kis patak völgyében elárasztják a keskeny alluviális (hordalékos) teret, s azt gyakran feltöltik, ami az ott létesített kertek, rétek betemetésével jár. Emlékezetes például a Gyöngyös környéki felhőszakadás árvize 1954-ben. A nagy mennyiségű víz levonulása gyors, esetleg néhány óráig tart és utána ismét csak kevés víz marad a mederben. A mellékelt térképvázlat csak azokat a jelentősebb vízfolyásokat tartalmazza, melyek a Mátra földrajzilag jól elhatárolható tájegységeiről gyűjtik és szállítják a vizet. A patakok a főgerincen dél felé lejtősödnek, s nagyobb részük erre siet. Kövicses-patak A Mátra legbővebb vizű patakja. A középső Mátra nyugati részébe és a nyugati Mátrába vágódott be. Vízgyűjtő területének több mint a fele 500 méternél magasabban fekszik. Nagyobb forrásága Mátraszentistván és Mátraszentlászló határában eredő Csörgő-patak és forráságaival Mátrakeresztesen egyesülő Keresztesi-patak. Zám-patak mely választóvonal a nyugati Mátra és a hegység középső része között. Tarjáni (Gyöngyöstarjáni) patak vízgyűjtő területe a középső Mátra. Legnagyobb forrásága a Katinka (Meggyes) patak. Toka (Oroszi) patak a középső Mátra magasabb (600—800 m) fekvésű területeiről gyűjti össze a vizet. Nagy-patak a Galyatető és Kékes közötti térszín vízgyűjtője. Mátraházától nyugatra, Lajosházánál veszi fel a Szén-patakot. Lajosháza alatt, a Szén-pataktól nyugatra viszont a Monostor-patakkal, keletre p>edig a Gyöngyös patakkal egyesül. A Bene-patak a Kékes délnyugati oldalára vágódott be. Mellékfolyása a Vár-patak és a Nyiget-patak. A vidék felszín alatti, mélységi vizeinek származásáról nem sokat tudunk. A vizsgálatokat nehezíti, hogy nagy területen és nagy mélységben kellene rendszeres fúrásokat végezni. Az első feltárási eredmények és tapasztalatok a Gyöngyös városi vízmű építésével kapcsolatosak. A kútrendszer alépítményei Gyöngyöstől délre, kb. 2—4 kilométerre épültek 1912-ben. 1949-ig a 120 —160 méter közötti vízadó rétegeket vették igénybe, 1949 —1956 között újabb kutak megnyitására 200—260 méterre, majd 1951-ben 812 méter talpmélységig fúrtak víz után kutatva. Az 1963—1964. esztendőben már 300 méter alatti rétegekből történt a vízhasznosítás. 19
