Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Képzőművészet: Tasnádi Attila, Egri Mária, Dömötör János és Chikán Bálint tanulmányai
maga sokrétűségével és ötletgazdagságával szinte újból életre keltette a századelőn hanyatlásnak indult népi kerámiát. Kántor 1906-ban, alig tizenhárom évesen jegyezte el magát a fazekaskoronggal, majd Pécsett, a Zsolnay-gyár- ban, illetve az ungvári agyagipari szakiskolában képezte magát. Küzdelmes ifjúkor, világháborús katonaévek után, 1920-ban váltja ki iparengedélyét, s kezd munkához a karcagi közbirtokosság téglagyárában. Pályájának fontos fordulópontja megismerkedése Győrffy Istvánnal, a kiváló néprajztudóssal, aki az ambiciózus fiatal iparos figyelmét a Közép-Tisza vidék nagy múltú népi kerámiakultúrájára tereli. Kezdetben csak utánozni, másolni igyekszik az itt talált formákat és díszeket, ily módon elevenítve fel a hagyományt, később azonban, a harmincas évek derekától már új értelmezést, egyéni karaktert ad a kutatásai nyomán tökéletesen megismert és elsajátított stílusnak. Így születnek meg első, önálló munkái, a kackiás bajszú Miska-konsók és a pálinkás- butykosnak használt, mintás „cserépkönyvek”, amelyeket az ötvenes évektől a figurális jellegű, használati Műhelykiállítások szüksége Az utóbbi két évtizedben indult el művészettörténetünkben az a folyamat, amelynek célja képzőművészeti értékeink megítélésének, kategorizálásának felülvizsgálata. Gondoljunk csak a hatvanas években tisztuló realizmusvitákra, az „Európai Iskola” kérdéskörének tisztázására, a szentendreiség fogalmának, történetiségének problematikájára. S kétségtelenül az utóbbi két évtizedben vetődött fel az újraértékelés igényével az alföldi festészet alakulásának vizsgálata történeti és stiláris vonatkozásaiban, Vásárhelyhez, Szegedhez, Debrecenhez, Kecskeméthez és Szolnokhoz kötődő sajátosságaival. Az Al- földhöz kapcsolódó képzőművészet nemzeti festészetünk kialakulásától követhető napjainkig. Természetesen koronként változó célokkal, elvi és stiláris közelítéssel, egyénenként változó esztétikai értékkel. Egy-egy város körül szerveződött — Hatvan, Böszörmény, Baja — művészekből álló közösség vagy művésztelep is viseli a rá jellemző jegyeket, függően a patronáló településtől, a közvetlen környezettől, a kapcsolódó művészek egyéni- ínyeit sem. Az elemzés közelítésének módszere is váltod, j ségétől. A vizsgálódásnál nem lehet figyelmen kívüli ^Hagyni a kortárs művészet hazai és egyetemes eredmé- zó, a múlt századi kezdemények, a századforduló körüli* stiláris kísérletek, a két világháború közötti szakasz, s különösen a felszabadulást követő periódusok vonatkozásában. Művészettörténeti szakirodalmunkban kevés a forrás- feldolgozás, egy-egy részprobléma továbblépés igényével történő feltárása. Kevés a kellő alapossággal megírt monográfia, elsősorban azokról a jó színvonalon dolgozó művészekről, akik bár nem tartoztak művészettörténetünk élvonalába, de a kiválóbbak eredményeit tovább vitték, közvetlen környezetük felé közvetítették. A valamikor kis mestereknek nevezett középgárda művészetének ismerete nélkül, művészetünk egy-egy korszakának jellemző arculata hitelesen aligha rajzolható meg. Éppen ezért van nagy jelentősége a különféle igényű publikációk mellett a forrásfeltáró kiállításoknak. Itt azokra a műhelytárlatokra gondolunk, amelyek egy nem kellően ismert művész munkásságának, művészettörténetünk valamely szakaszának, stiláris vagy elvi szempontból kapcsolódó egységének feltárását tűzik célul. célzatú edények és díszek váltanak fel. Ez utóbbi tárgyainak már nincsen konkrét előképük, s mégis beilleszkednek a népi kerámia egészébe, mert vonalvezetésükben és szellemiségükben — ha áttételesen is — fellelhetjük az egykori népi kultúra elemeit. Nem véletlen, hogy Kántor éppen ezekkel, a mai kor igényeit is vállaló alkotásaival szerzett világhírnevet, s kapta meg többek között az 1958-as brüsszeli világkiállítás aranyérmét; kísérletező alkata szinte ráhibázott az idő ritmusát már lassan követni sem képes huszadik századi ember lelkiségére, aki megnyugvásért, pihenésért fordul éledni a tegnapokba. Kántor Sándor ma is dolgozik, naponta leül az ősi korong elé, s vezeti az 1953-ban általa alapított karcagi fazekasszövetkezetet. Tanítványainak, híveinek se szeri, se száma. Még életében megérte azt, ami csak a legnagyobbaknak adatik meg: munkássága beépült mindennapi életünkbe, hasonlóan mesterségének névtelen elődeihez. A most kapott Kossuth-díj bizonnyal ennek a ho- norációja kíván elsősorban lenni. Gratulálunk hozzá! Tasnádi Attila Utóbbira példának hozhatjuk a Nemzeti Galéria, az akadémia művészettörténeti kutatócsoportja és a Damjanich Múzeum szervezésében 1973-ban, a Szolnoki Galériában rendezett „Plein-air festészet a magyar művészetben” kiállítást, amely a szakemberek előtt is meglepő felfedezéseket eredményezett. Többek között felvetette Nagybánya magyar művészeti előzményeinek lehetőségét, megkérdőjelezte a magyar festészet „fáziskésésének” problematikáját a plein-air szempontjából, s rávilágított a szolnokiak jelentőségére a századforduló előtt. Részben ez a tárlat adta az ötletet a Szolnokhoz kötődő képzőművészetet korszakonként tisztázó kiállítások sorához. 1975—76-ban „A szolnoki festőiskola” címen, a bécsi Österreichische Galerie a saját, a városi Történelmi Múzeum és a grazi Neue Galerie am Landesmuseum Joanneum anyagából megrendezte a Magyar Nemzeti Galériával, valamint a szolnoki Damjanich Múzeummal közösen a Szolnok körül szerveződött festészet August Pet- tenkopfen száza dk özépi jelentkezésétől a művésztelep alapításával záruló szakaszát bemutató kiállítást. Az a tény, hogy az 1850 és 1880 között Szolnokon megforduló osztrák festők Szolnokon készült festményei együtt voltak láthatók az őket követő magyar művészek 1900- as évek élőjéig Szolnokon készült képeivel: elégséges a kiállítás jelentőségének bizonyítására. A bemutatott anyag szerves folytatása „A szolnoki művésztelep jubiláns kiállítása”, amely az 1902—1977 közötti, hetvenöt év szakaszait dolgozza fel. Kétségtelenül ez a hosszabb és bonyolultabb időszak. A Szolnoki Művészeti Egyesület adminisztratív szervezetének segítségével működött a művésztelep . gyakorlatilag a II. világháborúig. A felszabadulás után más társadalmi-gazdasági keretek között, a művészeti közélet új szervezeti rendjében, a kolóniát fenntartó intézmények változása szerint, valamint a telep alaposan megrongálódott műtermeinek újjáépítési ütemében, Szolnokhoz kapcsolódó művészek tevékenysége alapján alakulnak a művészet- történeti szakaszok. Üj korszakot jelent az utóbbi húsz év, az 1926 óta itt dolgozó Chiovini Ferenc festőművész mellett a jelenlegi alkotógárda 1957 után telepedett meg Szolnokon, ahol azóta is folyamatos alkotótevékenységet folytat. 8
