Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Gruz János: Menetirány
IRODALOM MŰVÉSZET Menetirány Sokat beszéltek már írók, tudósok, falujárók és ott f öleseper edettek arról, hogy milyen is volt egykor a falusi élet. Sokrétű gazdagságát azonban még keveseknek sikerült hűen bemutatni. Ezért sem lehet eleget beszélni, írni róla — kezdi elbeszélését, a szerző, Grúz János, aki ezúttal arra vállalkozik, hogy egy kicsit maga is hozzátesz mindahhoz, amit valaha is a falvakról, az ott élők örömeiről, gondjairól, hétköznapjairól és ünnepeiről megfogalmaztak Az olvasók hű kalauzra lelnek személyében, hiszen mint megjegyzi, maga is egy apró, pár házas, Mátra aljai település szülötte. Olyané, amely főutcájával, templomával, iskolájával, községházával, két szatócsboltjával és kocsmájával, alig különbözött a többitől. Itt nevelkedett az elbeszélés főszereplője, Csertő Imre is, az ő életének egy szeletkéjébe pillanthat majd be az elbeszélés olvasója. De ismerkedjünk meg a főhőssel, az alig tizenhat esztendős legénykével, aki leginkább csak az utca porában, a szarkafészkeket ringató fákon, na meg a tiszteletes úr bosszantásán nevelkedett, testvéreivel együtt... Történetünk kezdetén közeledik a háború. A faluban, ahol a legtöbb mindig is a munkából és az egyhangúságból volt, legkevesebb meg a kenyérből, most még nehezebbé válik az élet. Nem kívánt változatosságot Imrének és barátjának, Takács Janinak napjaiban, legföljebb a vasárnapi leventézés hoz, az újabb és újabb gyászjelentések, amelyek a SAS-os behívókkal együtt, ott szorongnak a postás táskájában. Nagy esemény, hogy a tanítókisasszonyt eljegyezni valóságos repülőgéppel jön a vőlegény, az is, hogy apjának sikerül egy időre megmenteni az elrekvirálástól a lovakat, egy fura „partizánvadászat”... Az emberek egyre kevesebbet dolgoznak a határban, de annál több időt töltenek a légoltalmi szolgálatban. Így érkezik el 1944 tavasza, amikor már orosz hadifoglyok, s német katonák is megjelennek a faluban. Esténként lehet látni a front ágyúinak torkolattüzét. Nem csoda hát, hogy mind jobban növekszik a nyugtalanság. Csertőék családjából eddig még senki nem halt meg, de a hét testvérből ketten már a fronton voltak. A nagyobbik otthon maradt fiú Károly és Imre sem kerülheti ki a sorsát. Az elbeszélés főhőse több izgalmas kalandot átvészelve éri meg a háború végét, azt a napot, amikor is porosán, rongyosan, de elindulhat hazafelé. Az elindulásig azonban kísérjük most már őt az író szavaival. A napok ezek után még gyorsabban követték egymást. Egyre megrendítőbb hírek terjengtek a faluban. Különösen döbbenten hallgatták Horthy Miklóst, aki október 15-i rádióbeszédében, reszkető hangon jelentette be, hogy a háborút nem folytatjuk. Imre és Jani, a két jó barát, éppen ballagtak be a faluba, vasárnap ebéd után, amikor meghallották a harangozóék ablakában harsogó rádiót. A német katonák ellepték az utcát. A beszéd után ki-ki indult a maga dolgára. Ám érződött, hogy az egész falu levegője feszültté vált. A két fiatalember is elindult a faluba. Minden vasárnap a kocsmában és a környékén volt a fiatalok gyülekezője. Itt aztán vagy kártyáztak, vagy kugliztak, de előfordult, amikor „oprezásre” adták a fejüket. Ezt a pénzdobó játékot fiatalabb legénykék játszották, de hébe-hóba az idősebbek, is közéjük álltak. Imréék most is a kocsmába igyekeztek volna, azonban a németek nem engedték. Nagy mutogatással terelték őket haza. Ha már három embert láttak együtt, odamentek és szétoszlatták őket. Néhány nap múlva azonban eltűntek a németek. Egy- re-másra lázasan küldözték a községházáról az intézkedéseket. Hol légóba szólították az embereket, hol meg a beszolgáltatott marhacsorda hajtására vezényelték ki. Október 31-e igen nevezetes nap volt Csertőék családjában. Károly még a hét elején elment egy tehéncsordával Ceglédre, de még mindig nem tért haza. Az öreg Csertőt pedig „nemzetőrként!’ rendelték be Hevesre. Imre légoltalmi szolgálatban volt. Odahaza csak Margit néni, Imre édesanyja maradt. Neki kellett a jószágot etetni és a családnak az ebédet elkészíteni. Délután a szokásosnál nagyobb mozgolódás indult meg a faluban. Jött a községházára a bíró, a törvénybíró és több esküdt is. Az esküdtek hamar végeztek a községházán és a nyakukba vették a falut. Mint kiderült, minden 20 és 50 év közötti embert a község elhagyására szólítottak fel. Később két csendőr is érkezett. Ez mindig nagy eseményszámba ment a faluban, mert itt, Tar- nócapelen nem volt csendőrőrs s így nem voltak gyakori vendégek. Nagyjából mindig akkor jöttek, ha valami „rendetlenséget’ éreztek. Most is jól összevágott az érkezésük a nagy sürgölődéssel-forgolódással. Csertő Imre és Takács Jani a községháza lépcsőjén ücsörögtek. Nagyon szép őszi napsütés volt, kellemes volt a napon. Az utcát szegélyező fák nagy része már elhullatta levelét, a megmaradt levelek viszont, mintha ezeket is pótolni szeretnék, ezer színben játszottak. — Melyikőtök az a Csertő? — kérdezi valaki mögöttük. Imre gyorsan felugrott, megfordult és látta, hogy az új főjegyző úr áll a bejárati ajtóban, személyesen. — Én — válaszolta kurtán. — Van nektek lovatok, ugye? — kérdezte, de hangjában táncolt az idegesség és érződött, hogy majdnem biztosra tudja, hogy van lovuk. — Most nincs — válaszolta. — Ne hazudj! — rivallt rá hirtelen, meg sem várva, hogy Imre befejezze válaszát. Nem ijedt meg a fiatalember a jegyző erélyes hangjától, hiszen hozzá volt szokva. Édesapja ugyancsak határozott hangú ember hírében állt. Így hát most sem riad meg. Igyekezett meg is magyarázni mindjárt, hogy tulajdonképpen valóban 2
