Hevesi Szemle 6. (1978)

1978 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Lőkös István: Megyénk irodalmi kistükre X.

Történelmi tárgyú művei közül talán épp kéziratban maradt munkája, a Magyar Világ, azaz: Magyarországnak szí. Istvántúl fogva III. Ferdinánd haláláig való Történetei. Irá Száitz Leó Mária, a B. Szűz Mária Szolgáinak Rendén lévő Pap, és Igaz Magyar Hazafi érdemel elsősorban figyelmet. Történelmi áttekintésnek készült s nem röpiratnak, mint az Igaz Magyar vagy pl. a Mitsoda vallású vált Szent István király? c. kis füzet, s a szerző céltudatos forráskutatás nyomán alkotta meg. A címből látható: a mű a magyar történelem eseményeit István király korából III. Ferdinánd uralkodásáig tartalmazza. Nem célja a honfoglalás előtti idők tárgyalása, mert — mint mondja —, ,,amit a régi magyarokról olvasunk, annak nagy része vagy éppen merő költemény, vagy legalább igen bizonytalan”. István koráról már biztos adatok alapján rajzolhat viszont képet s még arra is vállalkozik, hogy a külföldi krónikások adatait „cáfolja”. Elsősorban a németekét, hisz az egész mű céltudatosságának egyik rétege a németellenesség.

A korra különösen jellemző a mohácsi vész utáni korszak bemutatása. A nemesi múltszemlélet jellemző megnyilatkozásai lesznek sorai akár Mohácsról, akár a kuruckorról ír műve ez utóbbi részében. Nem kevés pate- tizmussal, a retorika fogásait is alkalmazva ecseteli a nemzet sorsát: „Jaj! már nem téntába, hanem keserves, éppen véres könnyhullatásokba kell mártanunk toliunkat, és még így is szerencse, ha csak árnyékképét rajzolhatjuk le az igen megromlott szegény magyar hazánknak. Ezidőtől fogva szinte 200 esztendeig merő tűzben-vérben forgottunk. Elöl farkasok, hátunk megett az őriző kutyák szaggattak. Napkeletről a pogányok sanyargattak irgalmatlanul, napnyugatról még pogányabbul a németek ta- podtak el. Ügy, hogy akik csak minapában csodája voltunk széles e világnak, s főképpen a törököknek s németeknek rettentői, már most a világ jó nagy részének csúfjává s főképpen a törököknek s a németeknek lábok kaptájává lettünk. Amazok vérben-tűzben, emezek, ami job- oan fájt, porban-sárban forgattak bennünket. Csak régi barátaink, a lengyelek nem bántottak, s ottan-ottan kezet is nyújtottak; a többi szomszédaink velünk együtt hullottak. Szántak a franciák, szántak a római pápák. De hiá- ban! odavesztünk! Hamvában hever immár a hajdan dü- csös Magyarország, leomlott a kereszténységnek erős bástyája, s azonnal ingatlan oszlopai helyükből kidőltek: s pedig ami siralmasabb kettősen is”.

A kuruc felkelésről írott sorok még meglepőbben hangzanak, Szaitz németellenessége alighanem itt jut kifejezésre a legerőteljesebben: „Tőletek is választ kérek, németek, labancok, kik a szabadságuk, igazságuk, szerelmes hitvesük, magzatuk, édes hazájuk mellett ezeknek elnyomói, eltapodói ellen utolsó csepp vérekig meg- vagdalkozott magyarokat torkotok szakadtáig, mindazon fejes, nyakas, pártütő, hitszegő embereknek kiáltani nem átalljátok. Vagy nem hasonlóképpen s még szörnyebben bántok velünk előbb is, de főképpen Leopold császár alatt, Magyarországnak ama kegyetlen tiránusa, gyilkosa s hóhérja alatt, ki ellen mai nap is az emberektől s az Istentől bosszúállást kér a Bécsben, Német-Űjhelyen, Eperjesen, s a Magyarországban szerteszéjjel ontott sok ártatlan nemes magyar vér; ki alatt már szintén temetni vittétek a kegyetlenül megöletett magyar nemzetet szabadságával s minden jószágaival együtt: míg a szomszéd menedék Lengyelországból megtérő Rákóczi Ferenctől mégegyszer halottaiból föltámasztván s végső ereit egybeszedvén, régi szabadságát is újabban talpra állította, s temetőin is bosszúját állotta; s ugyanis csak Rákóczinak s a vele ösz- szeszövetkezett magyar eleinknek örök hálaadással köszönhetjük, hogy még vagyunk.”

A jozefinizmus évtizede, amely a magyar felvilágosodás törekvéseinek általában kedvezett, a konzervatív nemesi szemléletű Szaitz Leó munkásságának további útját is meghatározza. II. József rendeletéi (a szerzetesrendek feloszlatása, a papnevelés állami ellenőrzése, a türelmi rendelet stb.) érthetően ellenállást váltott ki benne s munkásságában egyre erősebb vonulattá lesz a felvilágo- sodásellenesség. Hozzájárult ehhez az is, hogy a nyolcvanas évek elejétől — tehát mindjárt József trónra lépését követően — igen gazdag felvilágosult szellemű röpirat- irodalom jött létre. Ahogy Tárnái Andor írja: e röpirat- irodalom „megindulását II. József 1871-ben kiadott rendeletétől keltezhetjük, amellyel a császár politikumnak nyilvánította és állami irányítás alá helyezte a könyvrevíziót. Az új rendszer alapelvei közé tartozott a kritika szabadsága, amely még az uralkodó személyének bírálatát is megengedte. Ily módon viszonylag szabad véleménynyilvánítás vált lehetővé, s a jozefinista rendszer egész ideje alatt — szorosan követve az eseményeket — egyre növekvő számban jelentek meg röpiratok.” A nagy számban megjelenő, aktuális kérdésekkel foglalkozó s többnyire néhány lapnyi terjedelmű írások szerzői gyakran ismeretlenek, nagy részük név nélkül vagy álnéven jelent meg. Módszer és tematika tekintetében is változatosak. Van közöttük ún. „fiktív beszéd”, párbeszéd (gyakran „túlvilági beszélgetés”), aforizma és alkalmi vers egyaránt. Szellemükre, szemléletükre, szerzőik céljaira egyaránt fényt vethet pl. az alábbi, verses formában írt, Egy jó hazafiútól származott intés c. szöveg, amelynek kezdő sora egyik ismert Csokonai-vers címének (Magyar! hajnal hasad!) variánsa:

Hajnal hasad Magyar! de meg nem virradt még:

Nem tudni még estig minő lészen az Ég:

Sok Napnak mert vig volt Hajnala s Felkölte;

Nyugtáig azonban sok Keserűt tőlte.

Örülj, de okossan, s ne hirtelenkedjél:

Sok vagyon még hátra, azon törekedjél,

Hogy több sebeid is mind begyógyuljanak,

Úgy, hogy soha többé ki ne újuljanak.

Igaz, hogy kezünkben vagyon az fő nagy Kincs.

Melyre könnyes és víg szemmel, méltó, tekints;

Igaz az is, hogy jók minden ajánlások,

Ha hogy meg nem rontják irigy javallások.

De ha mind meglesz is, ha nem lesz állandó,

Hanem az időkkel megint változandó,

Mit nyersz szegény? ha nem újabb keserveket.

Múltaknál nehezebb emésztendőeket.

Ha jobb lábra teszel Nemest és Parasztot,

Kikre sokféle mód sok Bajt s Terht árasztott,

Ha rendbe tész Királyt, Grófot, Bárót, Papot;

Akkor lementével dicsérhedd a napot.

Ország Gyűlésének kell előbb hát lenni,

S mind ezeket előbb rendbe jóba venni;

Mert különben félő: egy baj helyt hogy több lesz,

Ha vigyázni nem fog a Szem, a Kéz, az Ész.

Ez az „Ész”-t, tehát a ratiot emlegető hangütés nem egyedülálló a kor röpiratirodalmában, a névtelenül, vagy álnévvel publikáló szerzők a felvilágosodás számos más gondolatkörét érintik s népszerűsítik ilyen formában. Igen jelentős pl. ama röpiratok mennyisége, amelyek a

53