Hevesi Szemle 6. (1978)

1978 / 2. szám - JELENÜNK - Szokolay Zoltán: Él-e még a magyar zsoltárköltő?

4. Az epikus jellegű zsoltároknak van a legkevesebb költői értékük. A zsidó nép történelmének egy-egy esemé­nyét elmesélő énekek egyhangúak, csaknem unalmasak számunkra, idegenek számára. Ráadásul éppen ezek a zsoltárok a legterjedelmesebbek is, bár szerencsére igen kevés található belőlük a Psalteriumban. Szenei nyelvé­nek költői ereje néha még itt is csodát művel, Isten cse­lekedeteit a többi zsoltárban megszokott módon jelení­ti meg: „Égi kenyérrel őket tartá, És az kősziklát felszakasztá, Kiből az víz az szárazra, Mint egy patak kibuzdula” (105. zs.), vagy éppen ellenkezőleg: „Az veres tengert megfeddé, S menten elszárada vize” (106. zs.) Mindvégig érződik azonban, hogy a Psalterium epi­kus része Szenei számára idegen folyam, melynek csak távoli csobogása hallatszik. 5. Ritkaságszámba megy, szinte alig található a Zsol­tárkönyvben könnyed hangvételű, akár idillinek is beillő ének. Ezeket a csendéleteket viszont olyan szépen szólal­tatja meg Szenei Molnár Albert, hogy bizonyosak lehe­tünk benne, békésebb életkörülmények között ilyen is le­hetett volna költészetének alaphangja. „ .. . esetleg más műfajokkal is megpróbálkozott volna” — mereng el ugyanezen a gondolaton Tőzsér Árpád. Szinte látjuk a fé­nyek, formák) boldog játszadozását a játékos barokk stí­lust idéző hangvételű 114. zsoltárban: „Az tenger ezt látván hátra álla, Az Jordán vize félen fordula, Mind hátra sietének, Az hegyek szökdöstek mint az kosok, És az halmok mint az juh bárányok, Magasan szökdösének. Mi lelt téged, tenger? mit térsz hátra, Mi lelt téged, Jordán? ki űz vissza, Hogy elszaladsz ily igen? Mit szöklettök hegyek mint báránkák? És ti halmok mint az kis juhocskák Miért szöktök ily fönnen?” Az idillikus hangvételű zsoltárod nyelve csörgedező, víg patakocska; kár, hogy csak oly ritkán fakadhatott Szenei Molnár Albert ajkán. Néhol, egy-egy kép erejéig viszatér még a zsoltárokban, mint búvópatak, mikor elő­bukkan. Gyermeki bája, kedves varázsa miatt a 113. zsol­tár érdemel megkülönböztetett figyelmet. A 147-ben Is­ten „Az földre szállat fejér havat, / Mint az szép szálan- kozó gyapjat, És az deress zúzmarázokat, / Az földre hin­ti mint az hamvat.” A 127. és a 128. zsoltárokban pedig egész kis családi idill kerekedik. Annak a békés otthon­nak a képe rajzolódik elénk, melyre Szenei is igen vágy­hatott : „Feleséged házadban Mint az szőlővessző, Gyümölcsöt szépen hozván Ha eljő az idő. Meglátod gyermekidöt Te asztalod körül, Renddel mint olajvesszőt, Kikben szíved örül.” (128. zs.) Szenei Molnár Albert zsoltárfordításának verstani sa­játosságairól könyvespolcnyi tanulmány perlekedik egy­mással. Zenetudósok, filológusok, költők csaptak össze, hogy a maguk igaza szerint eldöntsék a kérdést. Kezdet­ben úgy vélte az irodalomtudomány, hogy Szenei csupán a szótagok számára és a rímekre ügyelt. Később megpró­bálták hol a magyaros verselés, hol a nyugat-európai (jambikus) felé terelgetni az immár több száz éve kész zsoltárokat. Parázs viták folytak a dallamtól való függés, dallamhoz való alkalmazkodás kérdésében is. Végül Gáldi László alapos vizsgálódásaiból született meg 1958-ban az a tanulmány (Szenei Molnár Albert zsoltárverse — Iro­dalomtörténeti füzetek 18.), mely véget vet a csetepaté­nak, s kijelöli Szenei Molnár Albert zsoltárversének he­lyét a magyar verstörténetben. Megállapítja, hogy a Zsol- tároskönyv készítette elő, könnyítette meg a nyugat-euró­pai verselés Magyarországon való meghonosodását; Mol­nár Albert a jambikus verselés első magyar próbálgató ja volt, aki fordításában az időmértékes ritmust a tartalom­nak megfelelően váltogatta a magyaros formákkal. A re­neszánsz alkotók már tudatosan használták gondolataik kifejezésére a különböző versformákat. Tudatos verselő, reneszánsz verselő volt Szenei Molnár Albert is, így cse­lekedett hát ő is. Nyelvi hatása az érzéki képalkotás bőségének, az ere­deti népi íznek köszönhető. Képalkotó gazdagsága, költői ereje azonban nemcsak hogy a nép nyelvéből táplálkozott, hanem a XVII. századtól napjainkig fölmérhetetlen ha­tással volt arra. A zsoltárok meghonosodásával napról napra gazdagodott a magyar nyelv, s az egyszerű embe­rek gondolatvilága! Egyes sorok szinte szállóigévé váltak. Külön tanulmányt érdemelne ezek vizsgálata, hiszen e té­mában mind a mai napig csak Baráth Imre református lelkész 1934-ben egy lelkészegyesületi gyűlésen fölolvasott vérszegény tanulmányára, apró elmemoccanásaira szorít­kozhatunk. (A tanulmány a középszabolcsi lelkészegye­sület gyűlésén hangzott el, nyomtatásban a Debreceni Protestáns Lapok közölte 1934-ben. Címe: Szenei Molnár Albert zsoltárfordításaiból a nép ajkára átment szólásfor­mák). Néhány eredeti példát azonban ő is talált. „Se szó, se tartomány” — használják a szólást az alföldiek, s ez a 19. zsoltár egy sora. „Gonoszságban jártál, hé!” — mond­ják a Tisza mentiek. „De akik gonoszságban járnak” — hangzik az 1. zsoltárban. Sikertelen, hiábavaló munka ese­tén használja a népnyelv a „Hegedűnket függesztettük fűzfákra” szólást, s ez a 137. zsoltár motívuma. Itt emlí­tek meg még egy szólást, melyet Erdélyi János jegyzett föl először közmondásgyűjteményében (Magyar közmon­dások könyve, 1851.): „Verje meg a százkilencedik zsol­tár!”. Jól emlékszünk még a 109. zsoltár megsemmisítő átkaira, s ez a példa is azt mutatja, milyen óriási hatása volt ennek a psalmusnak. De alapos kutatások után soká­ig folytathatnánk még a fölsorolást. Még nehezebb, szinte megoldhatatlan föladat lenne annak föltérképezése, hogy a szépirodalomban mekkora volt Szenei Molnár Albert hatása. Szabó Magdát idézem néhány mondat erejéig ezzel kapcsolatban. A Kortárs 1974 augusztusi emlékszámában, a Fejét felemeli című írásá­ban írja: „Minden magyar írót és magyar olvasót ő ta­nított beszélni, s oktatott ugyanolyan szándéktalansággal, öntudatlansággal absztrahálásra, a szimbólumok jelenté­sének kibogozására, ahogy a népköltészet teszi”, és „Zsol- tároskönyve korunkban sajátságos módon teljesen mo­dernnek ható, szigorral, gyöngédséggel, lekerekítetten sarkú szenvedéllyel zúgó soraival a szavak és képek haj­szálcsövein át működve szívódott fel, majd túlcsordult kerubimon, szép híves patakra áhítozó szarvason éppúgy, mint a fordító szándékán, beleveszett az anyanyelv végtelen folyamába, s lett felekezeten felüli, általános érték, min­denki dajkája, nemzeti tulajdon. Az Árvácska zsoltárok­49

Next

/
Thumbnails
Contents