Hevesi Szemle 6. (1978)

1978 / 2. szám - JELENÜNK - Szigethy András: Egy teniszverseny anatómiája

Versenyekre is a saját szabadságomból járok. Mint- ahogy a legtöbben. Ránk is vonatkozik ugyan, hogy az egyesület hivatalos kikérőjére el kell engedni a munkahelyről, de ki nézné azt jó szemmel. Ha felkerülünk az OB II-be, akkor sem lesz jobb a helyzet. A tenisz nem „komoly” sport. Ez annyit jelent, hogy nem veszik komolyan. A vidéki tenisz évek óta haldoklik. Egy-egy megszállott teremt maga körül valamicske oázist, aztán a puszta, Győrtől Debrecenig. Van egy Káplán, egy Lovcsányi, egy Gáspár, egy Lakos, Gyöngyösön volt Jánoss Imre — évek óta magatehetetlen beteg. Járni sem tud. Hivatalosan senki meg nem köszönte évtizedekig tartó tevékenységét. Most az ő tanítványai juttatták be Gyöngyöst az OB II-be.

A vidéki versenyek konganak az érdektelenségtől. Tavaly Győrben IV. osztályú játékosokkal kellett feltölteni a mezőnyt, hogy meglegyen a tizenhatos tábla. A nagyobbak közül mindenki külföldön akar játszani, az itthoni versenyekre nem szívesen mennek. A hazai versenyeknek sem rangja, sem tétje nincs. Az élvonal mögött nincs olyan középmezőny, amelyik akárcsak erőfeszítésre is késztetné a legjobbakat. A versenyzők úgy ismerik egymást, hogy álmukból fölkeltve is tudják, melyik mikor fog keresztbe elütni, átemelni, vagy ejteni. Szakképzett teniszedzőkből nagyobb hiány van Magyar- országon, mint olyan szakszervezeti tagokból, akiket az üdülésen kívül más is érdekel.

A tenisz nem olimpiai sportág. Úgy is bánnak vele. Egyszer azért már meg kellene gondolni, hogy most tulajdonképpen az olimpiáért van-e a sport, vagy pedig fordítva?

Hogy nem olimpiai sportágiként kezelik, meg is látszik az egész magyar élmezőnyön. A hazai férfi élgárdát a világ első vonalától szédítő mélységű szakadék választja el. Valamikor Asbóth az első négy közé került Wimbledonban. Tavaly az amatőrök Európa-bajnoksá- gába sem tudtunk beleszólni, pedig ez a sokadrangú nemzetközi vonal versenye. A magyarok még a legjobb négy közé sem tudtak kerülni. Taróczy az Universiade győzelmet sem tudta megszerezni. Vigasztalásul Jákfalvi szövetségi kapitány nyilatkozata maradt, hogy Taróczy volt az igazi klasszisa a szófiai mezőnynek. Csak éppen a versenyt nem nyerte meg.

Megérkezünk Selypre. Először játszom idegenként itthon. Az egyes pályán kezdek. Volt klubtársamat verem 6—1, 6—0-ra. A következő meccs is sima. Az első négybe jutásért Koczával kell játszanom. A Mester talán utolsó igazi nagytehetségű fiatal tanítványával. A Mester ott ül a pálya melletti pádon. Ha most lenne bennem becsület, simán le kellene adnom a meccset. A nyurga, szőke fiú az utolsó mentsvár, a Selypi Kinizsiből még ő érhet el valami eredményt. Gáspár Béla már nem tud több gyereket megtanítani teniszezni. Nehezen jár. Ötven méterenként meg kell állnia. Sem a trombózisos lába, sem az infarktust túlverő szív nem bír több megterhelést. Ha behúroz egy ütőt, utána feküdnie kell egy órát.

Másfél óra hossza múlva egy-egy szettünk van. Döntő játszma következik. Mit csináljak? Mindjárt fel kell állnom az adogató udvar mögé, mi a fenét csináljak? Aztán eszembe jut a mondat, amit akkor tanultam meg, amikor még nem is ismertem Hemingwayt. A Mester fölíratta velem az öltözőszekrényem belsejébe: „az ember nem arra születik, hogy legyőzzék”. Ütök, pörgetek, röptézek. Gáspár Béla megtanított mindenre. Nem az ő hibája, hogy csak ennyire futotta belőlem. Hét évig nem nyúltam teniszütőhöz, irodalmi színpad, újság, könyvtárak, éjszakák, szerelem, bor és kártya miatt. Megérte?

Ütök, felugrok, futok. A lábam bírja. Gyerekkorunkban az volt az adag, hogy hajnalban lefutottunk a szomszéd faluba és vissza. Csak azután kezdhettünk teniszezni. Meleg van. Az izzadság kezd belefolyni a szemembe. Rossz jel. Négy négyre állunk. Ki kell bírnom. Még két gém és nyerek. Kibírom. A Mester föláll a pádról, nehézkesen odajön hozzám és megszorítja a kezem. Az utolsó selypi teniszező is kiesett a versenyből. Egy óra múlva játszom a döntőbe jutásért. Elbújik a nap. Fázom. Felveszem a melegítőt. Piros-kék. Mellettem Tóth Misi a másik pályán a KSC kékfehér melegítőjében. Ö is a döntőbe jutásért játszik. Gáspár Béla az öltöző ajtajába kitett háromlábú horgászszéken ül. Néz bennünket. A selypi versenyzők zöldmelegítős sora a pádról figyeli a meccseket. A vidéki versenyeken nincs közönség. A tenisz propagandája egyenlő a nullával.

Egy óra múlva kezdek fáradni. Megnyertem az első szettet, simán vesztettem a másodikat. Döntő játszma. Minden kísértetiesen ismétlődik. Négy négyre állunk.

Ellenfelem pontosan tizenöt évvel fiatalabb. Ö fog nyerni. Látom, hogy feldobja a labdát, hatalmasat szervái. Gyengén átteszem fonákra, ő is vissza fonákra. Egyikünk sem mer fordítani tenyeres oldalra. Tudom, hogy fel kellene pörgetnem a labdát és hosszan áttenni a tenyeres sarokba, akkor bemehetnék a hálóhoz. Nem csinálom meg. Nem bírom cérnával. Tenyeresre pörgetek, befutok, átemelek, fölugrok, lecsapok. Gyenge. Visz- szajön. Röptézek. Gyenge. Visszajön. Rövidítek. Befutja,- elüt mellettem. Megérdemlem. Hülyeséget csináltam. Ott a poénelőny. Adogat. Megütöm, rohanok a hálóhoz, felugrok, lecsapok. Pontot hoz. Űjabb labdamenet, pörgetek, támadok, felugrok, lecsapok. Pont. Szúr a mellem. Nem bírom tovább. Nyerje meg. Csak legyen már vége. Nem érdekel. Akkor is harmadik vagyok. Nem fontos nekem döntőbe jutni. Felugrás, lecsapás. Gyenge. Visz- szajön. Röptézek. Pontot hoz. Öt négyre vezetek. Még egy gémet kellene megnyerni és enyém a meccs. Pont ide, pont oda. Egyenlő. Két labdát kellene megnyernem, hogy döntős legyek. Na és mi van akkor, ha döntős vagyok. Ki dicsér meg érte? Mennyivel változtat valamicskét is a szakosztály helyzetén?

A fiamat is legföljebb annyi érdekli, hogy viszek-e haza újabb érmet? Elforgatja, elnézegeti egy darabig, aztán leteszi. Nem lesz belőle teniszező. Nincs hozzá kitartása. Nem is erőltetem. Minek? Senkit nem szabad akarata ellenére kényszeríteni még a boldogságra sem. A tenisz meg miért volna egyenlő a boldogsággal? Vagy mégis? Mégiscsak ki kellene kényszeríteni a teniszpályára? Mit csináljak?

Adogatok. Tenyeresre üti vissza. Most kellene egyenesen eltenni a vonal mellé és fölrobogni a hálóhoz. Nincs már annyi szusz. Biztonságra kell menni. Visszateszem keresztbe. Alig van erő a labdámban. Le fogja támadni. Iszonyú tenyeres. Háló! Beleütötte a hálóba. Egy labdát kell megnyernem és döntőben vagyok. Oda_ állok a vonal mellé. Földobom a labdát. Meg kell ütnöm. Hátha ász lesz, és akkor vége a kínlódásnak. Meg kell ütnöm. Hátrahajloik, kihomorítok, adogatok. Érzem, hogy erős. Nem lehet visszaadni. Kint — mondja a bíró. Kiment. Másfél centivel a vonal mögött van. Kettős hibát ütök; egyenlő. Hosszú, keserves labdamenetek. Kínló- dok. Egy szerencsés labdával győzök. Zuhanyozás. Egy óra múlva a döntő. Már éhes se vagyok. Ülök az öltözőben. Lehunyom a szemem. A szekrények szagáról tudom, hogy otthon vagyok. Ez az öltöző volt az otthonom. A szagok megnyugtatnak.

30