Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Arcok és sorsok (A Hatvani Galéria első portrébiennáléjáról)
Arcok és sorsok A múlt esztendő jelentős hazai művészeti eseményei közé sorolhatjuk a Hatvani Galéria első portrébiennáléját, amelyen ötven meghívott művész szerepelt csaknem száznegyven alkotásával. A november 20-i megnyitó ünnepségen, különböző műfajokban, tizennégyen részesültek aranydiplomában valamely művük rangja, becse alapján, Nevezetesen Borsos Miklós, Duray Tibor, Decsi Ilona, Káka Ferenc, Fejér Csaba, Ligeti Erika, Csikszentmihályi Róbert, Németh József, Patay László, Papachristos Andreas, Somogyi József, Szalay Ferenc, Tóth Valéria és Vecsési Sándor. A tárlat kapcsán — művészek, művészeti írók, műkritikusok részvételével — vitát is rendeztek Hatvanban, a városi tanács dísztermében. Téma természetesen a portré! Múltjáról, fejlődéséről Pogány ö. Gábor, a Nemzeti Galéria főigazgatója tartott bevezető előadást, amelyet több érdekes hozzászólás kísért. Egri Mária, a szolnoki múzeum műtörténésze Ámos Imre önportréiról, Tasnádi Attila műkritikus Borsos Miklós szobrászt munkásságáról, Dömötör János hódmezővásárhelyi múzeumigazgató az alföldiek arcképformálásáról, Moldvay Győző újságíró, a Hatvani Galéria vezetője pedig Németh József új Szántó Kovács-portréjáról fejtette ki gondolatait. A portré jövendőjébe vetett hitét — mintegy a vita summázataként — Losonci Miklós művészeti író fogalmazta meg úgy, ahogyan a többi fejtegetéssel együtt most a Hevesi Szemle oldalain közreadjuk. Reprodukáljuk folyóiratunk e számában az „Arcok és sorsok’’ című első biennálé több figyelmet keltő alkotását is. A művészi portré múltja és időszerűsége 1916-ban, Zürichben a Dada kezdte el temetni a hagyományokat. Puskaporos hordón táncolva azután a wei- mari Németország válsággócaiban vált művészetszemléleti bibliává minden művészettörténeti előzmény dogmatikus tagadása. A nácik tizenkét éves szörnyű garázdálkodása után a német polgári ideológia a weimari korszak emlékeiből próbál a szabadság illúziójára példatárat ösz- szeállítani, a szövetségi köztársaság műkereskedelmi konjunktúrája ezért hívja tetemre neoavantgarde néven a ] képzőművészet igazolt törvényszerűségeinek teljes elvetését. A Hatvani Galéria „Arcok és sorsok” címen összeállított tárlata is azt tanúsítja, hogy a műtörténet ezredéi folyamán kialakult műfajok ma is élnek, így a portrénak is megvan a létjogosultsága, a közönsége, művelőinek tehetséges gárdája. A tervek szerint az arcmáskiállítást a hatvaniak kétévenként majd újból és újból megrendezik, s hogy előreláthatóan mind széles körű érdeklődés mellett, az már az első seregszemlén is nyilvánvaló volt. Ősi igényt, alapvető szakmai ambíciót elégítenek ki azok a művészek, akik emberábrázolással foglalkoznak. Az emberábrázolás nincs kizárólag a portré műfajához kötve, tulajdonképpen minden jó műalkotás az emberről szól, még ha személyesen nincs is jelen egy vagy több figura, a képen nem látható senki sem, a versben jelképek segítségével szólal meg a költő. De ha a cél hangsúlyozottan egy arcmás elkészítése, a jellemzés konkrét jegyekhez, tulajdonságokhoz kapcsolódik, a művész feladata nehezebb lesz, mintha egy életkép, tájkép részeként, vagy átvitt értelmezése révén kellene elvégeznie a megjelenítéssel járó művészi teendőket. A portrénak hasonlítania kell a modellre, de emellett az ábrázolt lelki, szellemi képességeiről, jellembeli sajátságairól is el kell mondania a lényeget. Rembrandt arcképeiről állapították meg a klasszikus elmék, hogy azok sorsportrék; a megörökített nőkről, férfiakról nemcsak azt adják elő, ami egykoron megfigyelhető volt rajtuk, de beszámolnak egész életútjukról, jelzik múltjukat és jövőjüket, meghatározzák helyüket a világban, viszonyukat környezetükhöz, de visszaidézik azt is, ahogyan a festő vélekedett róluk. A modernista esztétikusok szerint felesleges a művészeknek kézzel hasonlatosságot csinálni, a fényképezőgép, film, televízió nélkülözhetővé tette a festői, rajzi, plasztikai ábrázolóképességet. Felfogásuk szerint Velázquez csupán az udvari fényképész szerepét töltötte be az Escoriálban, tehetségére ma már nem lenne szükség. Igaz, századunkban a fotóművészeknek jelentős szerep jutott maradandó értékű arcképek megalkotásában, de 7
