Hevesi Szemle 5. (1977)

1977 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Farkas András: Páskándi: A haladék

adódó lehetőség.” Nem is kell tovább mennünk, ez az első jelentés elég is.

Ennek a birtokosa a remény. Itt már szűkítés következett, a remény alkalmai nem látszanak markánsabbaknak, mint egyáltalán az alkalmak, és ha még tovább formázom, mert ezt kell tennem az alcím szerint; nem is tudjuk, legalábbis mi nem tudjuk, mit és hogyan keressünk a vándor remény alkalmainál. Ha még hozzávesszük, hogy ezt a talányos címet még azzal toldja meg a szerző, hogy ő maga sem tudja, vagy nem akarja a számolatlan szereplőt felsorolni, nem marad más feltételezésünk, mint az, hogy az író, P. G. drámát írt, annyi szereplővel és ebből következően annyi megoldással, ahogy képzeletünk akarja és azt állítja, hogy ő számba se vette őket, vagy nem akarta számba se venni. De nem is tartotta szükségesnek, hogy minden szereplő számba vétessék, mert a szerző, az író képzeletében annyi mindenki és annyi minden megfordult, hogy ő a számbavétel és a kivitelezés jogát átengedte másnak. Kinek is hát? Hitünk szerint a rendezőnek.

Ez a kérdésünk és ez a feleletünk erre a kérdésre csak a dráma első olvasása után hallatszik erőltetettnek. Főképp, ha meggondoljuk, hogy az író nem meggondolatlanságból, hanem nagyon is tudatosan ad engedményt, szakmai terepet, feladatot a rendezőnek. Amiből megfordítva is áll a tétel: a rendező nem adhat utasítást az írónak, magyarán: nem mondhatja meg, mit és hogyan írjon, mert az író feladata a gondolatok közlése, megszabva a tartalmát és a formát egyaránt, hogy aztán a rendező azt kezdjen vele és érte — mármint a darabbal és nem az íróval —, amit a szöveg neki előír.

Esetünkben, az A haladék esetében a címben és a továbbiakban feltalálható írói közlés nem is olyan meghökkentő, de nem is egyszerű. Látszólag hanyagul odaszórt cím, minden kötöttség nélküli feloldás és felhatalmazás arra nézve, hogy az író által leírt szöveg közé jóformán és szépszerével bármit és bármikor berendezhet a rendező. Ha eleget akar tenni az író szándékának. Ha eleget tud tenni az író utasításának, ha azt hiszi, hogy minden írói szándék közvetlenül kiolvasható, vagy értelmezhető az írói szövegből.

Miért fontos mindez? Hiszen a mai felfogás szerint az igazi rendező azt csinál a kezébe került anyaggal, amit akar. Nem kímél Shakespeare-t sem, Brechtet sem, sem senkit, mert neki a modern forma, vagy ami annak tetszik, megváltoztatja a tartalmat is, mert az a felmentése, hogy minden áron és minden eszközzel a mához kíván szólni. Így aztán a szöveget meghúzzák, a vers helyére prózát iktatnak be, kevesebb szereplővel hajtják végre azt, amit a szerző más osztásban, több személlyel oldat meg stb. így lesz a drámai alapszöveg a rendezőé, immár átszabott kiadásban és azzal a belső hivalkodással, hogy a rendező most valamit tett a darab és az író, vagy netán a közönség érdekében.

De mit tesz, mit tehet itt a rendező, aki „elöljáró szavak” címén eligazítást kap, egy filozófiailag is magas szinten pallérozott írótól; ahol az utasítás így kezdődik:

„Sebes munkaszokásunkhoz híven, tervezett drámaciklusunk legújabb (első Budapesten írt) darabját nyújtjuk itt. Mit kell elöljáróban elmondani róla? Műfajára nézve abszurdo- id. Es nem abszurd.” Ráadásul az utolsó két mondatot még kiemelten, dűlt betűvel is hangsúlyozza a szerző. Kis magyarázkodással és utalással kitérve így folytatja:

„Módszerünket, szándékunkat tekintve kritikai abszurdnak, tehát ab- szurdoidnak — nevezhetnénk magunkat.” Majd megint egy kis kitérő és megint egy megállapítás: „Vannak abszurd jelenségek, van abszurd jelenségkör.”

Nem idézünk többet az „elöljáró szavakból”, bár az az érzésünk, hogy ismételten végig kell gondolni az utat, amelyen az író ebben az eligazításban végigvezeti olvasóját, rendezőjét. Annyi bizonyos: ha a rendező az író által adott eligazítást komolyan veszi már itt, nagyobb meglepetés nélkül végigolvashatja a drámát és vállalkozhat a rendezésre.

De hát mi is az abszurd? Megint az értelmező szótár segít: „képtelen, lehetetlen”. Az író szerint az abszurdo- id az abszurdnál kevesebb is, több is. Ami annyit is jelent a drámai cselekvés nyelvére lefordítva: a jelenségek jó része értelmetlen, képtelen, vagy számunkra annak tűnik, okaink, körülményeink folytán. De az is lehetséges, hogy abszolút értelemben is az, és csak az a szerencsénk, hogy ritka pillanatainkban vannak ilyen észleleteink, ha egyáltalán vannak. Az író minden bizonnyal ilyeneket észlel, mert ilyen alkat. Ezért ír ab- szurdoid darabot.

Miben is nyilvánul meg az abszur- doid vonás? A tartalomban, a formában? Úgy hisszük, mindkettőben. Mert ha vannak jelenségek, amelyek abszurdok, akkor azokat olyanoknak

kell elfogadnunk, még akkor is, ha egyébként egészséges és józan szándékunk egészségeseknek és józanoknak szeretné is látni, érezni, hallani, hinni ezeket a jelenségeket. De ha az író észreveszi ezeket az abszurd jelenségeket, nem okozhat csalódást embertársainak, akik az őszinte megnyilatkozást várják tőle; ezért megírja minden élményét, minden szenvedélyét az őszinteség olykor kegyetlen cifrázatával, mert nincs ideje a hazugságokra és főképp arra, hogy később az esetleges hazugságokat kijavítgassa.

Most nem akarjuk a filozófiában kötelező rendszerezést és felsorolásokat, indokolásokat, meghatározásokat elősorolni az elöljáró szavakból, elégedjen meg az olvasó azzal a tudattal, hogy a rendező kellőképpen kiokítást kap, mit és hogyan kell értenie az életből, a jellemekből, a várható és elővarázsolt emberi sorsokból, akik e komoly méretű várakozás után a színen meg is jelennek.

Az író látványt terjeszt a nézőhallgató-olvasó elé, a zsibvásár látványát. Azt a sokadalmat, amit mi naponta megteremtünk akarva-aka- ratlan, az arra kijelölt helyeken. Már a nyomtatott szöveg első oldalán két stb. olvasható, ami azt jelenti, hogy a szerző csak keretet ad, a többi a képzelet, a rendező dolga. Itt nemcsak a színpadon, tehát a színen játszanak, itt a játék mindenütt folyik, folyton- folyvást. Az első rigmusok után felordít Egy néző és nejével eltávozik, miután kijelenti: „Nem az én idegeimnek való az ilyesmi, legalább két világháború után! Gyere, drágám!” Na de mi lesz a játékkal, ha a szerző már az első mondatok után elküldi a nézőt? Ó, nem kell félni, hiszen a játék még el sem kezdődött! Most ad egy egész oldalas utasítást a szerző a színtér felépítésére vonatkozóan. Mintha Világtörténelmi Karnevált látnánk — szól az utasítás, majd így folytatja: „Jön Költő aprócska lant húrjait pengetve. A kötélre mutat: Ott a hurok. Itt meg a húrok! Egy ékezet és máris más a világ.” És ez sokminden egyébbel csak úgy az utasításban fekszik, mintha ez nem a darabhoz, hanem a színhez, a kellékhez tartozna, mert mit is jelent ebben a nagy mit-tudom-én-micsodában egy költő? Még akkor is, ha valóban az!

Majd hangok jönnek, majd Archi- médesz, majd tömeg, majd éljenzés, majd hadvezér, mert azt indokolni kell, kinek is ordibálnak ezek a színen levő hangok, mamlaszok, tömeg, meg miegyéb. Az atombomba zsinór8