Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 2. szám
NICIÁLÉ Nem hallgatnak: éheznek. Ott ülnek sorban, az Olimposzt terítetten asztalnál valamennyien, ott ül még a tánc múzsája is, és bár néki kell a legkevesebb étek, még ő is éhezik. És dehogyis hallgatnak ezek a múzsák, béke van és nem háború, amikoris ez utóbbi esetben, a régi latin mondás szerint, a hallgatás az osztályrésze a múzsáknak. Mert a szó a halálé, az öldöklésé, a sebesülteké, a haldoklóké, a fegyvereké. Béke van és a múzsák nem hallgatnak. Panaszkodnak. Éheznek. Mert, mint kiderült, a felhőkkel szeretkező Olimposz lábainál, az ott elterülő lankákon az iparosok, a kézművesek, a szántóvetők, a juhászok — mind valamennyi serege a munkának — rosszul dolgoznak. Lustán. Kényelmesen. Csak önmagára és önmagukra gondolva. Any- nyit termelve mindenből, ami nékik éppen elég. Aztán már nékik is éppenhogy csak elég, sőt már nem is elég, nemhogy a múzsáknak is juttassanak belőle — a megtermelt javakból. Éheznek és zajongnak, panaszkodnak és méltatlan- kodnak a múzsák. jelenhetne még meg arról, mit tettünk és végeztünk az „alap” tovább erősítésében, hogy dolgoztunk az év első felében, az új ötéves terv első esztendejének sikeréért. Mert mindennek az alapja a munka! Ám azt már e sorok írása közbén is tudni, sőt látni lehetett, hogy 1977 tetézett feladatai, megszaporodott gondjai közepette is — vagy éppen ezért — jobb és eredményesebb munka folyt és folyik az ország minden területén, az iparban, a mezőgazdaságban egyaránt, mint akár az elmúlt esztendőben is. A riadalmat keltőén visz- szatért tavaszi tél végül is kevesebb kárt okozott, mint az első napokban, hetekben riadtuk azt — bár a gerendát megpróbálta keresztbe tenni a lábunk előtt. Sőt: a mezőgazdálkodás egész sor területén, fricskát mutatva a gonoszkodni akaró természetnek, elébbre járunk, mint az elmúlt években, és már most biztatónak ítélhető meg a termés. Hogy ne sivalkodjanak ott fenn az Olimposzon a múzsák. De, még hogy inkább elégedettek legyenek itt „lenn” a dolgozók. A csepeliek felhívása, az e felhívás nyomán országszerte, így megyénkben is kibontakozott versenymozgalom, amellyel — a legszebbel, a munkával! — hazánk munkásosztálya, szövetkezeti parasztsága kívánja köszönteni századunk nagy forradalmának hatvanadik évfordulóját — már tonnákban, forintokban kimutatható eredményeket hozott. S eközben formálta és formálja a munka új és mindig megújuló etikáját, a szocialista ember- eszményt, a közösségért dolgozó, az alkotómunkában örömét lelő szocialista ember típusát. Hamarjában nehéz is lenne eldönteni, hogy melyik a lényegesebb, a döntőbb: a munka új sikere, vagy a munkás mindig szocialista tudatának formálása. Mind a kettő. Együtt és külön-külön is? Együtt, mert e kettő elválaszthatatlan egymástól. A kép nem éppen racionális — elismerjük. Talán még erőltetett is. Ám a mélyén rejtező, a benne levő igazságot nehéz volna elvitatni. Megvitatni igen, elvitatni nem. A tudományok, a művészetek viszik előbbre az embert az emberiség útján, teszik teljessé, de legalábbis teljesebbé, széppé, de legalábbis szebbé egy társadalom életét. Mindezek nélkül az ember nem lenne ember. Ha már elébb nem vált volna emberré a munka által. Öröm és megelégedettség figyelemmel kísérni hazánk vagy e kisebb táj, Heves megye szellemi életének mind pezsgőbb elevenségét, nyugtázni e szellemi élet vitathatatlan eredményeit, látni, észrevenni és tudni is, hogyan hat ez a pezsgés, a soknyi alkotás a mindennapi ember életére és az emberi élet mindennapjaira. Egy tényt azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk: nem éheztethetjük és — ez a legnagyobb sikerünk — nem is éheztetjük azokat a múzsákat: ím szaporán dolgoznak a mesteremberek. Más szóval, az alap és a felépítmény viszonyát a mindenapok gyakorlatában és a mindennapok gyakorlatával helyesen értelmezzük. Mire e sorok napvilágot látnak, egykori új esztendőnk, a mostani 1977- nek a felénél járunk már. Hivatalos statisztika hogyan is „Hallom, hogy forr, zengve zúg, épül szüntelen sorsod, drága ország, erő és értelem —” írja Juhász Ferenc a Sántha család című versciklusának Hajnali zápor című részletében. Mit lehet hozzátenni e majdnem harminc esztendeje született sorokhoz? Mi újat, mást, többet is mondót: a mára? Semmit. Ismételni lehet egyes és többes számban, mert hallom és halljuk, hogy „forr, zengve zúg, épül szüntelen” ez az ország, gyarapodnak igazi kincsei és gyarapodnak anyagiakban, szellemiekben a „kincstárnokok”, a magyar dolgozók is. Tréfásnak tűnő képpel kezdtük: éheznek a múzsák. Ott ülnek az Olimposzon, a terítetten asztalnál és panaszkodnak, hogy éheznek. Ez volt a kezdő kép. A záró kép hasonló módon ilyen tréfás lehet: megelégedetten gyakorolják művészetüket a múzsák. Nincs hiány a terítékben és a tányérokon az étekben sem ott az asztalon. És ami a lényeges: van lant, jó minőségű lant a számukra. Igen: és van alkatrész is a lanthoz. Amennyi kell. Éppen annyi, amennyi kell. Biztató a kép.
