Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Bakos József: A csend retorikája
szünetformákat. Először a negatív jellegűekről szólunk. A beszédbeli szünet olykor nagyon is beszédesen árulkodik az előadó, a beszélő határozatlanságáról, vagy az álokoskodást és a tudatos időhúzást is tükröző fontoskodásáról. Sokan a légzési szünetekkel sem tudnak gazdaságosan élni: a lélegzetvétel céljából beiktatott szünetek is elmaradnak, s az előadó a belégzés közben is beszél. Sem az idegesség, sem a sietség nem adhat magyarázó okot arra, hogy ebbe a hibába essen a beszélő, az előadó. De a beszédfolyamat egészére jellemző intonációs szüneteket tekintve nem helyeselhetjük a céltalanul beiktatott sok szünetet. Különösen értelmetlen és hatástalan az a dekla- málási mód, amelyben az előadó az értelmileg összetartozó gondolatokat és nyelvi formákat is széttördeli a feleslegesen sok szünet beiktatásával. A szünetek átlagos hossza általában a beszédhelyzetnek megfelelően változik. Az idegesség, a türelmetlenség és a felfokozott érzelmi állapot a rövi- debb szünetek beiktatásával jár együtt. A nyugodt közlés, a hallgatóságot együttgondolkodásra késztető, magyarázó jellegű értelmezés megnyújtja a szüneteket is. Súlyos hiba, ha rendszertelenül és váratlanul iktatunk be beszédünkbe információ nélküli szüneteket. Még súlyosabb hiba az a beszédmód, amelyet a szünetnélküliség jellemez. Hogy a hallgatóság szempontjából sem megfelelő az ilyen jellegű deklamá- lás, bizonyítja Gárdonyi Géza We- kerléről festett hangportréja is: „Mindig rögtönözve beszél, s míg ötletei kápráztatóan cikáznak, egy másod- percnyi időt nem enged arra, hogy szavait beszéd közben mérlegelhesse a hallgatóság.” (Tükörképeim 329). A beszéd, az előadás értelmi, érzelmi és felhívó jellegű akarati tényezőit is tekintetbe véve, meg kell tanulnunk használni tudni a mondanivalót erősítő, az értelmi kiemelést elősegítő szünettel való élést, s ugyanakkor a célnak megfelelően az emfa- tikus szüneteknek, a hatásszüneteknek is teret kell adnunk. Az érzelmileg és hangulatilag jól formált beszédben, deklamálásban jelentkez_ hetnek gyakrabban a hatásszünetek. Amikor a gondolatfolyamat, és a nyelvi megformálás együttes munkáját is tükrözi az előadási mód, feltűnik beszédünkben, előadásunkban a töprengési szünet is. A felolvasott előadásban ezek a szünetek megritkulnak, és a tagoló, az értelmet kiemelő elő- vagy utószünet kap nagyobb szerepet. 3. A csend, a szünet retorikai értékű szakszavak rokon értelmű körébe vonhatók a halk, a halkság szavak, illetőleg fogalmak is. A beszéd, az előadás hangalakját általában két véglet jellemezheti. Ma inkább a megemelt hang, sőt, a kiabáló, harsány hangadás a gyakoribb. Éppen ezért szólunk ebben a keretben arról, hogy külön önálló sajátos funkciója van annak a deklamálási módnak, amelyben a beszélő, az előadó halkabbra fogja a szót. Általában azt tapasztaljuk, hogy sok előadó nem tart közvetlen kapcsolatot hallgatóságával: nem figyeli annak viselkedésformáit, s nem veszi tekintetbe a hallgatóságtól érkező jelzéseket. Ez az előadótípus nem is kíváncsi hallgatóságára, s az eredmény: a hallgatók sem figyelnek az előadásra. A másik típus belekódolja ugyan előadási módjába a hallgatóktól kapott visszajelzéseket, de nem megfelelően reagál ezekre. Ha például a hallgatósága figyelmetlen, fáradt, nyugtalankodó, akkor feleslegesen emeli meg a hangot, s nem mondanivalójának súlyával, hanem a hangerővel akar hallgatóságára hatni. Az eredmény legtöbbször az, hogy nem tud megfelelően bánni a megnövelt hanggal, elsősorban azért nem, mert hangmodulálásra is kevés a lehetősége. A hangnagyítás, az agresszív jellegű, fenyegető, kiabáló hangnem a beszéd érthetőségét is veszélyezteti. Az érdes, erőlködő hangnagyításban eltorzulnak a hangzók is: a beszéd nem lesz zengő, s nem lesz színes. Rövid időn belül a túlhangosság nemcsak a beszéd akusztikumának sérülésével jár együtt, hanem az előadót az üres patétikusságot is tükröző, nevetségesen pózoló deklamálási módba is sodorhatja. Gyakran találkozhatunk rikácsoló beszédmóddal is, s olyan hisztériás akusztikus jelenségekkel, amelyek önmagukban is lármás beszédkörnyezetet eredményeznek. Ennek az állapotnak oka az is, hogy túlságosan hangos, zajos, sőt harsány körülöttünk az élet. Általában a megemelt hangadás, a kemény hangindítás jellemzi mindennapi életünk szóbeli megnyilatkozásait. Mind akusztikailag, mind vizuálisan egyre idegesebbé válik emberi környezetünk. Nemcsak a kellemes hallási élményt sértő szóbeli hangosság, harsányság áraszt el bennünket, hanem sok „kiabáló”, idegesen vibráló rajzi, képi impulzus is éri az embert. Ezeknek a hatásoknak az árnyékában nagy idegmegterhelés következik be, és nemcsak az ideges mozgások száma nő meg, hanem egyre gyakrabban vagyunk aktív és passzív résztvevői a túlhangos, a nagyon lármás tónusú beszédkörnyezetnek is. Hallásélményünk egyre jobban sérül. Ebben a hangos, harsány beszédkörnyezetben nemcsak a túlságosan gyors beszédtempó jelentkezik, hanem a hangoskodás, a megemelt hangerő nem kedvez a nyugodt, árnyalt nyelvi formálásnak sem. A túlságosan megnövelt hang sok előadót, beszélőt arra csábít, hogy feleslegesen gyakran iktasson be hangsúlygócokat deklamálásába, és így túlhangsúlyozza a mondanivalót. Általában azt is tapasztalhatjuk, hogy a beszéd, az előadás hangossága elsősorban azt a szerepet vállalja, hogy a körülöttünk megnövekedett zajt le- küzdje. A beszédtechnikai, a retorikai ismereteket nyújtó szakembereknek új feladatot kínál annak megvizsgálása, hogyan kell megnevelnünk a beszélőket, az előadókat a nyugodtabb hangnem használatára, az érthetőbb hangadásra. Nagyon nehéz ez a feladat. Nemcsak azért mert megdöbbentően nagy százalékban nőtt meg azoknak a száma, akiknek hangadását az idegmegterhelő harsányság jellemzi, hanem azért is, mert a technika is megnehezíti ezt a beszédművelő feladatvállalást. Egyre uralkodóbbá válik a harsányság környezetünkben: a gépi zenét, a rádiót, a televíziót egyre többen csak nagy hangerővel működtetik. Sőt, azoknak a száma is egyre nő, akik egyenesen „élvezik” a zajt, a harsogást. A megnövekedett lármaterheltség jellemzi iskoláinkat is. Mind a tanár, mind a tanuló hangadása feleslegesen megemelt. Tanáraink nagyobbik része a megengedettnél magasabb hangfekvési szinten használja hangját, s a kiabáló hangadás uralkodik el a tanári magyarázatokban is, s így az idegingerlő élességgel szóló alaphangzás egyre általánosabbá válik iskoláinkban. Erre is utal Simor András Egy tanár tűnődései című versében, amikor így festi meg költői eszközökkel és nagyon jellemzően az iskolák lármás környezetét: „Beülök a harmadik padba, / aztán kiabálok magamra”. Tanárainknak tehát meg kell tanulniuk a megfelelő terápiával való élést. Éppen a halkabbra fogott beszédmód, deklamálási forma kell, hogy jellemezze tanáraink szóbeli megnyilatkozásait, mert igaza van a költőnek, amikor így fogalmaz: „Ha kívánod, hogy csend legyen, ■/ intsél csendre, — de csendesen” (Horváth Imre: Intelem.) Tanáraink inkább halkabbra fogott beszéde példát fog szolgáltatni arra, 60
