Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Nagy József: Az egri "vitézlő oskola"
belefárad a küzdelembe. Utolsó egri cselekedetekém 1533. november 13- án felszenteli a rendbe hozott várszékesegyházat, majd Pozsonyba megy. 1569-ig, esztergomi érsekké történt kinevezéséig, az egri püspökséget névlegesen megtartja, de megállapodás alapján a királytól évi tiszteletdíjat kap, a püspökség jövedelmét pedig teljes mértékben a vár fenntartására fordítják. Későbbiekben a püspökséget hosszú időn át nem töltik be. Verancsics távozása után a vár élére Mágocsy Gáspár (1564—1567), majd Forgách Simon (1567—1569) kerül. Mindkettő kiváló katona, akik ifjúkoruktól harcban álltak a törökkel. Forgách 1552-ben ott harcolt Losonczy mellett Temesvárott, s a vár feladása után sebesülten török fogságba került, s orrának megcsonkítása után tetemes váltságdíjat fizetett szabadulásáért. Nem csoda, ha gyűlöli a törököt, s alatta még a környező falvak jobbágysága is 3 forint jutalmat kap minden beszolgáltatott török fejért. Mágocsy és Forgách alatt bontakozik ki teljes mértékben a végvári élet. Az egyéni bátorságot és vitézséget értékelő várnagyok és hadnagyok szinte vonzzák Egerbe a harcolni vágyó ifjakat. Rákóczi Zsigmond, Eger későbbi kapitánya, 1567-ben. 23 éves korában már az egri várban szolgál, mint az „ifjú vitézek” kapitánya, ami önmagában is mutatja, hogy kívüle még sok nemes ifjú lehetett a várban. Itt élt — ekkor máir, mint hadnagy, Balázsdeák István, korának egyik kiváló bajvívója, aki szinte minden törökellenes vállalkozásban részt vett, időskoráig. Itt harcolt és írt Balassi Bálint, kinek több éves egri tartózkodása élete végéig élményt adó forrás maradt. A várőrség ebben az időben még egészében magyar zsoldosokból állt. Miksa uralkodásának kezdetén még nem érvényesül a végvárak őrségének kicserélése. A vitézi élet 1550 körül kibontakozott formái virágkorukat élik. Rendszeresek a párviadalok, bajvívások, amelyeket számon tartanak mind Egerben, mind a török végházakban. Egy-egy neves vitézt országosan ismernek, s dicsőség megvívni vele. Ezeknek a bajviadaloknak megvolt a mindkét fél által ismert szabálya, aminek betartását az „igazlátók” ellenőrizték. A bajviadal vagy halálos volt, vagy az ellenfél legyőzéséig tartott. Ez tulajdonképpen haditorna volt, melyet mindkét részről nagyszámú katonaság nézett végig. Sem céljában, sem kimenetelében nem ilyen barátságos jellegű a portyázás. Portyázást mind a törökök, mind a magyar végváriak hajtottak végre. A törökök célja újabb területek megszerzése volt, a magyar végvárak katonasága pedig azt igyekezett meggátolni, hogy a törökök a hódoltság területét kiterjesszék. Az eredeti célnál ugyan továbbmentek a magyar végbeliek is, mert portyá- zó csapataik Temesvárig, Bajáig, sőt olykor Belgrádig kalandoztak, de ez csak szerény visszafizetés volt a törökök rendszeres pusztításaiért. Az 1550-es, ;60-as években a magyar végvári katonaság portyázása nem ment túl a jogos önvédelem határán, s fő célja a török hódító hatalom gyengítése volt. A portyázások, jellegüknél fogva, többfélék lehettek. Alapvető feladatuk a végvár körzetébe tartozó területek figyelemmel tartása, a török rablások meggátlása volt. Másik célja a hódoltsági területen levő török hadmozdulatok figyelemmel kísérése. Ennek céljából a végvári vitézek messze benyomultak a hódoltsági területre is. Harmadik feladatuk a hódoltság területén a török hatalom gyengítése, s az ott lakó magyarság nemzeti tudatának az ébren tartása. Ezt a célt szolgálták a lesvetések, hó- doltatások, vásárütések. Meg kell jegyeznünk, hogy a hadviselésnek ezek a módjai a törököktől indultak ki, a magyar végvári katonaság a törökökkel vívott, közel fél évszázados küzdelemben tanulta meg és sajátította el ezeket a harci formákat. Amikor arról beszélünk, hogy Egerben, az 1560-as években azért értek el komoly eredményt, mert zömmel magyar végvári katonaság volt, nem elsősorban a más nemzetiségű zsoldosok ellen emelünk szót, hanem mert a német vagy más, nyugati nemzetiségű nehézlovasság nem ismerte a török könnyűlovasság harcmodorát, s éppen ezért nem is tudott ellene olyan hatásosan védekezni, mint az ugyancsak zsoldos magyar katonaság. A lesvetés azt jelentette, hogy a végvári vitézek, ha kémeik útján megtudták, hogy a törökök valamerre vonulnak, akkor egy vagy több végvár vitézei megfelelő helyen — erdei út mellett vagy völgyszorosnál — lesbe álltak és az arra jövő ellenséges alakulatot meglepetésszerűen megtámadták. Az eredmény fokozása, a győzelem biztosabbá tétele érdekében néhány főből álló „martalékot” küldtek az ellenséges csapat elé, akik kisebb hadakozással az ellenfelet a leshely felé vezették. Sok ezer török lelte így halálát, de a mieink is sok harcost elvesztettek azáltal, hogy a török lesre rámentek. A ihódoltatás vagy emberrablás ugyancsak kölcsönös vitézi virtus volt. Az egri vitézek az 1560-as években Zaránd megyei falvakat (Temesköz) hódoltattak azzal az ürüggyel, hogy az a terület az egri püspökséghez tartozik. De hódoltatták Baját, Kecskemétet, sőt Pestet is. 1576. április 19-én azt írja Musztafa budai pasa Trautson János királyi tanácsosnak Bécsbe: „ ... azért az kecskemétieket, kik sem miénk, sem valami köz szpáhiaké, hanem mióta az hatalmas császár az országot magának foglalja az időtől fogván mind az ő felsége számára voltának, kik mos- tanis ő felsége számára vannak; kiket mostan Egerből néminemű csep- kék levelük által minemű ostrom alatt kényszerítik; és az mi személyünknek is méltóságát miképpen be- csüllik, ím az ő pöcsétös levelöknek az mását levélbe kötve nagyságodnak küldöttük, ítélje meg nagyságod.” „Azért mi kérjük nagyságodat, hogy az egri kapitánynak parancsolja meg, hogy efféle alá való lovász csepké- ket eltiltson minden efféle méltatlan kívánságtól...” „Mert ha nagyságod erre jó móddal gondot nem visel és ez után valami ártalmára lesznek az városnak, nem az, hogy magukat, de csak egy barmukat is méltatlan bántják, esküszöm az hatalmas Istennek, hogy ezer annyi kárral toldom meg.” Ii559-ben az egriek elfogták Husz- szein dede nevű török papot, s több zsidó kereskedőt. A budai pasa Fer- dinándnál tett panaszt érdekükben, s a király Verancsics püspököt kérte fel kiszabadításukra, de csak a pap került elő nehezen, a kereskedők kénytelenek voltak kiváltani magukat. 1567-ben Czőcs Gergely Huszár- főlegény szabályos szerződést kötött Forgách Simon kapitánnyal, hogy a leggazdagabb budai zsidó kereskedőt elhozza Egerbe. Forgách kikötötte, hogy a váltságdíj egyharmada őt illeti meg. Néhány nap múlva Mojzes budai zsidó Egerben volt. Hiába jött a pasa és a király vegyes bizottsága Egerbe, a kereskedő csak akkor került elő, amikor érte kezesként Jászberény 10 ezer arany váltságdíjat lefizetett. A török—magyar harcok egyik sajátos formája volt a vásárütés. Ezt általában több végház legénysége együtt hajtotta végre, az egriek azonban nem hiányoztak ezekből a vállalkozásokból. Azt a magyar végvárakban jól tudták, hogy a hódoltsági területen mikor és hol tartanak országos vásárt (sokadalmat). Több végházból gyakran 1500—2000 ember 56
