Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - G. Molnár Ferenc: Andrea és a többiek
— Géza bácsi... Géza ... Jaj, de muris. — Ne évődj velem, te lány, mert ha nem nézném, hogy már nekem is majdnem akkora lányom van, mint te, akkor szívesen elcsavarnám a fejed. — Te mindig bolondozol, te Géza — ütötte el a beszéd menetét apám. Aztán úgy hozta a sors, hogy gyakran összetalálkoztunk a kertben Gézával. Attól kezdve így mondtam, Géza. — Nincs valami vásárolni valód a városban, Andi? Holnap bemegyek. Szívesen kihozom magammal. De ha kedved van, ha anyád enged, jöhetsz te is. A Warszaván még jut neked is hely. Barackot vittünk a kombi hátában. Szépen, sorba rakva a kidíszített ládák, a motor meg csak nyögött a teher alatt. Csak ketten voltunk a barackon kívül a kocsiban. Ügy elröppent az a néhány óra, hogy észre sem vettük. Géza sok mindent tudott, sok mindenről beszélt, jól is adta elő a mondanivalóját, nem volt nehéz kibírni mellette a hosszú utazást. Egy kicsit össze is barátkoztunk. — Hát a szerelemmel hogy vagy, te lány? — Az nincs velem sehogy — nevettem el magam. — Bolond az, te. Mert ahogy elnézlek, jó kertje lennél. Hallod, még én is szívesen elpermetezgetnék a ker- tecskédben. Belepirultam, a hátam libabőrös lett a két lapockám között, a gerincemen meg bizsergés futott végig. Ettől kezdve Géza tekintetét mindig magamon éreztem. Azt is láttam, hogyan nézi meg centiméterről centiméterre, minden porcikámat. Ezt a tekintetet nem lehetett félreérteni, mégsem esett rosszul, nem szégyenkeztem miatta. Még segítettem is csiholni a szikrát a férfi szemében. Feltámadt bennem a játszadozás a férfivel, ezért olyankor nyújtóztattam meg a derekam, amikor oldalt álltam Gézának és a mellem megfeszülhetett a mozdulat következtében. Utána a szeme közé nevettem. — Ne játssz velem, hallod-e? — Én? Mit nem képzel rólam? Egyszer, mintha csak véletlen lenne, Géza keze ott maradt a derekamon, a szoknya és a blúz találkozásánál. Egyikünk sem vette észre, úgy tettünk. A kert végében, az egymásra állított üres ládák mögött fogta át először a derekam Géza. Segített nekem barackot szedni. — Ne, még meglátja édesapám. Géza megcsókolt. Én csak ijedten figyeltem, mi történik velem. — Te, kis csillagbogaram — suttogta rekedten Géza a fülembe, amikor a szánk szétvált. Belőlem minden erő kiment. Ettől kezdve már én is kerestem az alkalmat, hogy találkozzam Gézával, de még magamnak is különböző magyarázatokat találtam ki. Így történt meg, aminek meg kellett történnie. Két éven át voltam a szeretője Gézának. Egészen addig, amíg a főiskolára nem kerültem. — Ne találkozzunk többet így — mondtam az első fél év utáni tanulmányi szünetben, amikor hazamentem. — Nem akarom. — Elfelejtettél már? — Soha nem tudlak elfelejteni, de ennek most már semmi értelme nincs. Eddig sem volt, de mi lenne velem, ha hozzád kötném a sorsom? Elválnál? Azt nem akarom, abból semmi jó nem származna. Anyámék sem egyeznének bele, hogy a feleséged legyek. Te is tudtad, én is, ennek egyszer véget kellett vetni. Most itt rá az alkalom, hogy elkerültem messzebbre itthonról, és hogy ritkábban tudok hazajönni. — Van valakid? — Még nincs, mert én nem tudok kettős játékot játszani. Nekem csak egy férfi fér el a szívemben, ne haragudj. De... — Szóval: van? — Lenne. — Tetszik? — Azt hiszem. Fáj ez neked? — Rettenetesen. Ö, én barom, miért kellett pont nekem beléd akadnom, miért nem tört el a lábam akkor, amikor... — Nekem is fáj, de azért köszönöm. Mindent köszönök. ♦ O ♦ — Mi a további terve? — A főiskola elvégzése után nem kell állást keresnem. Haza, a tsz-be nem megyek. Valamiféle ellenérzés van bennem, ha arra gondolok, hogy egykori játszótársaimnak vagy azok szüleinek kellene dirigálnom. Mert üzemben akarok dolgozni. Szeretném úgy irányítani a rám bízott embereket, hogy soha se kelljen parancsolnom. A személyes példaadást mindennél többre tartom. Azt szoktam mondani, senki se dolgozzon többet, mint én, de igyekezzen lépést tartani velem. Erre büszke is vagyok, mivel a jó szakembernek szerintem nemcsak az elméletet kell ismernie, hanem a gyakorlatban is be kell mutatnia mindent. Szóval, a pünkösdváradi Állami Gazdasággal már odáig jutottam, hogy megmondták, az állást ugyan meghirdetik, mert ez kell, de az enyém lesz, ha húszán is jelentkeznek rá. Közel leszek az otthonhoz, alig húsz kilométerre Füzestomajtól. Ez sem mellékes. Kísérletezni? Feltétlen szeretném a szakmám tovább fejleszteni, valami újat adni. Még szebb, még nagyobb gyümölcsöt termeszteni, mint amilyenek ma ismeretesek. Nagy kedvem van hozzá. A magánéletemben? Valahogy nem sokat bízom magamban. Egy kicsit nehéz természetem van. Azt szokták mondani az ilyenre, hogy mindenből ügyet csinál. Jobb azoknak, akik egy vállrándítással túljutnak minden bukkanón, mégha kificamodik is a bokájuk. Soha nem szerettem, ha valaki másként cselekedett akkor, ha látták, mint ha nem látták. Igényes vagyok? Ezzel áltatom magam, ha elszomorodom. Hajlamos vagyok arra, hogy borongós hangulatban legyek. Azt is tudom, hogy az emberekkel, az emberekért sem könnyű tenni. Mondják, hogy minden fiatal meg akarja váltani a világot. Jó, ha erre törekszik. Én talán gyorsan megöregedtem, mert úgy tartom, hogy ezt a világot nem könnyű megváltani, nem könnyen hagyja magát megváltani. Mégis jó arra gondolnom, hogy mindig emberek között leszek, mindig az emberek egy kis csoportja vesz körül. Ha sikerül férjhez mennem, akkor szeretném a családom boldoggá tenni. Valaki azt mondta egyszer, védekezésből hangolom magam ilyen zordra, mert nem akarom elárulni az érzékenységem. Lehet. Az igaz, hogy a legkisebb megrázkódtatás miatt is sok nehéz órát élek át. Szóval: sokféle dologból gyúrtak össze, gyúrtam össze magam is magamat. Hogy a tervekből, a szép elképzelésekből mi lesz, ki tudja megmondani. Csak azt ismerjük, ami van és ami volt. Sokszor még azt sem eléggé, mert megelégszünk a felszínes megállapításokkal. Hát... ennyit. Nincs más mondanivalóm. — Akkor befejeztük. A felvétel készült Nádasváron, 1977. május 30-án. Felvétel: kész. Köszönjük a válaszokat. G. Molnár Ferenc 33
