Hevesi Szemle 5. (1977)

1977 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Szigethy András: A vegacillin-akció pontos naplója

matosan sugározták a Föld körül pályáról az anyabolygó madártávlati képét.

— Mi történt Perm?

— Az északiak rávezérelték a déliek támaszpontjára a Holdat.

— Mi maradt a kontinensekből? — kérdezi Eszter.

Perm hallgat.

— Ki lehet küldeni a biztonsági függönyön túlra egy koronghajót?

— Igen, Eszter, de fölösleges. Ami az energiafüggönyön kívül esett, az úgy sincs többé.

Az ügyelőszolgálat fenyőasztala fölött heten ülnek. Ozar tekintete végigsiklik a fa rajzolatán, tenyerével megsimítja a repedéseket és még akkor is azt az egyetlen szúrágta parányi kacskaringós vonalat nézi, amikor megszólal.

— Szóval, végérvényesen és visszavonhatatlanul egyedül vagyunk.

Egy darabig némán, mozdulatlanul ülnek az asztalt nézve. Aztán Eszter szólal meg a döntnöki székből.

— Igen. Ettől féltem a legjobban. Most már minden gondolatunkra, tettünkre rábilincselődik a meg nem osztható felelősség elviselhetetlen súlya. Nincs velünk szemben másik tábor. Egy rossz másik tábor, amely világosan felmutatta, hogy mit nem szabad csinálni. Most már csak mi vagyunk. Ügy cselekedhetünk, ahogy nekünk tetszik. És ez az, ami nem biztos, hogy jó. Ezt szerettem volna elkerülni — mondja, miközben kisétál a Hold nélküli éjszakába.

III.

Kevesen maradtak életben, s ezek utódai is elkorcsosul- tak. A telepiek egyike, Perm, az életben maradottak közé megy, hogy tanítsa őket, segítsen rajtuk. A Tetrától eközben két koronghajón elszöknek azok, akik ellenzik az emberiség kipusztítását. A két koronghajó, mialatt a Földre utazik, visszafelé halad az időben, emiatt sokkal korábban érkeznek a Földre, mint kellene. A koronghajók bonyolult időutazásba kezdenek, s e közben végigsiklanak aiz emberiség történetén. A koronghajósok találkoznak a juhokat terelő Mózessal és szemtanúi annak is, amikor egy Jesua nevű férfi szamarával Jeruzsálembe igyekszik.

— Először is azt javaslom, hogy iktassuk ki a mi időmértékünket — mondja Paracelsus a koronghajó ablakánál állva — megkönnyíti a gondolkodást, ha teljesen az ő szemszögükből ítéljük meg az idő múlását.

— Rendben van, helyes, de ezzel még semmit nem tettünk a cél érdekében.

— Ne kapkodj Halde, ne kapkodjál. Ez nálunk nem szokás. Most forgassuk át magunkban ismeretkorongjainkat. Minden olyan ismeretkorongot, ami bennünk van ée az idővel kapcsolatos. Forgassuk át és kapcsoljuk össze azzal, amit az emberek az időről tudnak. A másik hajón is tegyék meg ugyanezt.

— Az első és legfontosabb — Sinésius szólal meg néhány pillanat múlva —, amit tudunk, hogy az idő nem múlik el, mint ahogy itt, a Fénylő Planétán gondolni fogják majd az emberek. Ha jól emlékszem, ebből elég sok zűrzavaros olyan izéjük lesz nekik, olyan ...

— Filozófiájuk — szól közbe a másik koronghajóról Ruern.

— Tehát az idő nem múlik el, hanem különböző terekbe helyeződnek át bizonyos történési fázisok. Ezt ők halálnak, elmúlásnak, múltnak és ilyesmiknek fogják nevezni. Ez különben nem érdekes. Érdekes számunkra az, hogy megfelelő energiával át lehet jutni a különböző

terekben levő történésekhez, de csak is akkor, ha megfelelő energiánk van ahhoz, hogy a sorrendiségi tereket elválasztó időfalakat áttörjük.

— De ez iszonyú energia függfénye, Sinésius — veti közbe Ruern. Sajnos, nincs átdimenzionálónk, és nem is vagyunk képesek itt megalkotni egy ilyen bonyolult és nagy szerkezetet. Marad az egyetlen lehetőség, a jobboldali szimmetria felé áttörni előre az időfalon. Igaz?

— Igaz — mondja Sinésius —, az én elemzésem erre a végeredményre jut.

— A mienk is — mondják a többiek.

— Tehát?

— Tehát az abszolút gyorsulás az átdimenzionálási határ alatt maradva, haladunk előre az időfolyamatba és hetvenmillió év múltán visszalassítjuk magukat az eredeti sebességre, vagyis arra, ahogy most lebegünk a Föld felett — fejezi be Paracelsus a megkezdett mondatot.

— Igen. Ez igénybe veszi az energiatermelés háromnegyed részét. De még akkor is marad annyi tartalékunk, hogy esetleges nagyobb mozgásokat azonnal le tudjunk bonyolítani. Ha kell.

— Siessünk — sürgeti társait Halde —, minden itt- töltött perc jóvátehetetlen késedelmet okozhat.

Mit mondtál — kérdezi Sinésius —, azt, hogy minden itt-töltött perc? Mi az, hogy perc?

— Megállapodtunk abban, hogy ezután csak az időmértéküket használjuk.

— Igaz. Nem rögzítettem a belső korongon. Akkor hát rajta — mondja, és a központi vezérlőagy fölött állva megindíja az energiaáramlást. A koronghajó megemelkedik, a tengerpart fövenye és az őserdő lombsátra mintha víz alatti réteg alá kerülne, elmozdul. Az őserdő puha, zöld folttá válik, majd összemosódik a tenger kékjével, és a színáradat egyetlen őrjítő forgássá gyorsulva, elveszti körvonalait. A koronghajók körül összezárul a sötétség, csak a vezérlőtermek foszforeszkáló fénye világít. Sinésius óvatosan mozdítja az energiakart, hogy lassítson. A szédítő forgás odalent csitulni kezd, először a tengerek kékjei válnak ki a kavargásból, majd a zöld foltokból kibukkannak a hegységek szürkéi. A koronghajó, mint hatalmas pók, óvatosan ereszkedik alá az égboltról. A tájék kitágul, a színek értelmet kapnak a fáktól, bokroktól. Odalent nap süt. A völgykatlanban, réten egy férfi terelgeti a juhokat, a hegy lábánál kanyargó patak felé. A mezőn a szétszéledő birkákat két apró, szürke kutya tartja egybe. A lemaradókat hangos csaholással hajtják ki a bokrok közül.

Paracelsus az ablaknál állva felkiált:

— Ember. Igazi, élő ember. Kirepülök.

— Helyes. Tudd meg a legfontosabbakat — mondja Halde.

A koronghajó néma siklással megkerüli a hegyet és lebegve megáll mögötte. A hegy hosszú árnyékot vet a völgyben elterülő mezőre. Paracelsus gömbje ebben az árnyékban halad egy darabig, míg ki nem ér az alkonyati nap fényében pompázó rétre. Paracelsus lágy körívben megkerül egy nagyobb bozótost, amikor az egyik kutya észreveszi. Megtorpan, jobb mellső lábát behajlítva felemeli a földről és füleit hegyezve szimatol. Kettőt-hármat vakkant, aztán sebesen visszatér gazdájához és onnan ugat a bozótos felé.

A juhokat terelő férfi csodálkozva figyeli a bokrokat, ahogy az ionizált sugár kévéjében felfénylenek. A férfi óvatosan elindul a bozótos felé, pár lépésre tőle megáll és kampós végű botjával megcsapdossa a bokrok ágait. Ezt a műveletet kétszer-háromszor megismétli, aztán leszúrja a botot és összekulcsolt kezére föltámaszt19