Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 3. szám - A SZEMLE KÖNYVESPOLCA
Ezen a hibán. iS. segítenek, de a cél eredményes munkáLása szempontjából különösen is hatásos eszköznek bizonyultak azok a népszerűsítő jellegül művek, sorozatok, amelyek a felettébb való tudományosság igénye nélkül, szubjektív visszaemlékezésekben villantják fel a szerzők-megélte kor történelmi tanulságokat is hordozó pillanatképeit. Ilyen megbecsülést érdemlő kötetet ad kezünkbe a Magvető Könyvkiadó „Tények és tanúk” sorozatával. Ez a cím érzékelteit az „alkotó háttér”, stílus tekintetében eltérő jellegű művek súlyát-rangját: tényeket közölnek, ami az „eligazításiban felbecsülhetetlen érték, másfelől a tanú felelősségével szólalnak meg a szerzők, az pedig legalább annyira fontos, mint az előbbi. E sorozatban jelent meg a közelmúltban egy „újságíróveterán”, Fazekas György „Miskolci toronyóra” c. kötete, melyben — mint írja —, nem dokumentál, nem ítélkezik, nem történelmet ír, csupán a sajtóval kapcsolatos öt és fél évtizedes emlékeit eleveníti fel és adja közkézre. Közhaszonra. Az egykori vidéki kisváros — a régi Miskolc — újságírója mesél, cseveg, de stílusa megtévesztő. A könnyed szövegbe szőtt „anekdoták” első pillantásra csak afféle mosolyra indító helyi érdekű történetkéknek tűnnek, ez azonban csupán látszat. A sorok között itt is, ott is fölsejlik a két világháború közötti magyar társadalmi, politikai élet zajlásának egy-egy jellemző vonása, mozzanata. Szinte észre se vesszük, hogy mikor jobboldali terrorista bandák üzelmeiről ír, történelmi emlékeztetést nyújt, mert olyan események gyökereit fedi fel, melyek évtizedek múltán katasztrófába sodorták népünket s nemzeti becsületünkre is árnyékot vetettek. A szerényen is sokat mondó kötetből sorra idézhetnénk ilyen példákat. Forrásértékűek a könyv azon részletei, melyekben a kor egy-egy közismert — néhány esetben országos hírű — személyiségéről ad személyes kapcsolatai révén egyénien megrajzolt, egyben igen találó „közelképet”. A szerzőt az akkoriban különösen is változatos újságírósors rövid időre a fővárosba is „felsodorta”: a pesti Szabadság című lap szerkesztőségébe került, Bajcsy-Zsilinszky Endre mellé, aki a lap főszerkesztője volt. Visszaemlékezésében nem mond ugyan róla semmi különöset, újat, de a nemzeti ellenállás legendás hírű vezéréről alkotott közismert képet — árnyaltabbá teszi. „Bajcsy-Zsilinszky... Attila körúti bérelt lakásában egy eszendő alatt, amennyit közelében töltöttem, nemegyszer kapcsolták ki a villanyt, mert nem tudta kifizetni a számlát. Amikor először a lakásán jártam, nyitva állt az éléskamra ajtaja. Láttam, hogy egy falba vert szögön hatalmas szalonnadarab lóg. Zsilinszky észrevette a pillantásom, és elmondta, hogy a pénzes napokban ilyen befektetéseket szokott eszközölni. Azután már csak egy darab kenyér kell, és megvan a napi koszt. Nem pózolt ezzel. Valóban így élt. Ekkor indította meg németellenes harcát, és bármilyen összeget kaphatott volna politikája támogatására. De egyetlen fillért sem fogadott el. Ha cikkeiért kisebb összeget kapott, vagy egy-egy könyvéért nagyobb summa ütötte markát, valami keveset költött Bala- ton-parti kis kunyhójára, a többi ment Tarpára, hűséges választóihoz, hogy ne vigyék el a tehenet, a gyereknek cipőt vehessenek, a beteg asszony minél előbb orvoshoz mehessen”. A szerző édesapja a harcos baloldali, radikális polgári nézeteket hirdető — messze a megye határain túl is ismert — miskolci Reggeli Hírlap felelős szerkesztője volt; országos politikai körökben megbecsült személyiség. Lapja működését a kormányzat természetesen nem nézte valami jó szemmel; akkoriban gyakran megesett, hogy a politikailag szembenálló lapok szerkesztői ellen „a magyar nemzet megbecsülése elleni vétség” vagy „kormányzósértés” címén eljárást indítottak. „Egy alkalommal — írja a szerző — megjelent Miskolcon ... a debreceni törvényszék vizsgálóbírója, és olyan végzást hozott, melynek alapján — mivel a vádlottra több mint tízévi fogházbüntetés vár, és a 6zökéséőtl lehet tartani — előzetes letartóztatásba helyezte apámat. — Irány a debreceni fogház. Országos botrány tört ki. Apám politikai barátai a képviselőházban azonnal interpelláltak. A fővárosi sajtó is megütötte a nagydobot. Pártállás szerint, vagy tiltakoztak a jogtalanság ellen, vagy ujjongtak, hogy a kormány végre erőt mutat a „vörös izgatással szemben”. Nyilván ennek az országos sajtó- és parlamenti harcnak is meglett volna az eredménye, de néhány nap múlva debreceni esemény gyorsította meg apám szabadulását. Debrecenben, a „kálvinista Rómában” páratlan tekintélye volt Balthazár Dezső püspöknek. Ez a felvilágosult, józan nézetű ember, apám személyes barátja gyakran írt vezércikket a Reggeli Hírlap-nak. A letartóztatás híre természetesen hozzá is eljutott. És Balthazár püspök a következő vasárnap nem istentiszteletetet tartani ment a Nagytemplomba, hanem egyik karján egy kosárral, a másikon hófehér cihába húzott párnával beállt a sorba a debreceni fogház kiskapuja előtt. Leírhatatlan volt a hatás. Tömeg gyűlt össze, s az egész városban szájról szájra járt a hír: a nagy tekintélyű püspök valami rabot látogat meg, pártnát visz neki és ennivalót. A városi urak is pánikszerűen otthagyták a délelőtti sörözést. A törvényszéki elnök, a tábla elnöke, az ügyészség vezetője, a rendőrkapitány és a polgármester mentek kérlelni a püspököt, hogy hagyja ott a sort, majd az ügyészségen keresztül bevezetik a fogházba. De Balthazár botrányt akart, ottmaradt a sorban. Amikor bejutott a fogházba, átadta apámnak az ajándékot, s kérdezte, van-e valamire szüksége. Apám közölte, hogy semmire. Ha villanya volna, akkor kellene ugyan olvasnivaló, de a villanyt csak percekre gyújtják fel estefelé kintről, s a cella félhomályában úgysem tud olvasni. A püspök kérdően nézett a mögötte tipródó urakra, majd közölte, hogy délután küld könyveket. Délutánra konnektor és kislámpa volt a zárkában. Két nap múlva pedig hazaérkezett édesapám.” Van még a könyvnek egy említés nélkül semmiképpen nem hagyható kis epizódja, mely városunkkal is kapcsolatos, jogos lokálpatrióta önérzetünket erősítheti... Fazekas György nemcsak a betű frontját, de a valóságos harcteret is megjárta. Erről egyebek között ezt írja: „1942 keserves őszén munkaszolgálatos voltam a Don partján. Dr. Ringelhán György egri ügyvéd, tartalékos tüzér főhadnagy jóvoltából néhányad- magammal egy lőszerraktár építésére hátrakerültem, néhány kilométerrel a frontvonal mögé. Ringelhán gondoskodott jobb élelmezésünkről, hogy egy kissé felerősödjünk”. Az embertelenség eszeveszett tombolásának idején az embersége szerénynek tűnő megnyilvánulása nem volt lekicsinylendő dolog. A szerző mindenesetre ennek is köszönhette, hogy 1943 tavaszán a nyizisnyij—tagili fogolytáborban életének új szakasza kezdődhetett és 1945 tavaszán mint a szovjet hadsereg leszerelt katonája, épségben, egészségben visszatérhetett Avas alji kedves városába... Tiszteletünket vívta ki e megemlékező soraival, mert bennük a hálát, az egyik legnemesebb emberi indulatot éreztük meg, s egyben ez a pár sor kései, de el nem késett virág dr. Ringelhann György sírhantján, aki városunk társadalmának megbecsült személyisége volt. DENKE GERGELY / 63
