Hevesi Szemle 5. (1977)

1977 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Végvári Lajos: A második országos tájfestészeti biennálé

A második országos tájfestészeti biennálé

Az utóbbi két évtizedben műfaji eltolódások jöttek létre a magyar művészetben. A figurális, jelenetszerű ábrázolás éppúgy vesztett jelentőségéből, mint a tájképfestés. A figu- ralitás iránt különösképpen határozott ellenszenv nyilvánult meg. Ez a tény a személyi kultusz művészetpolitikájával magyarázható. Nemcsak a művészek, de még a közönség egy része sem kíván különbséget tenni a mondanivaló kif ejezése érdekében kialakított jelenetszerű ábrázolás és az úgynevezett „szocreál” között. A festmény mondanivalója a társadalmi tartalmak helyett magának a festésnek, az alkotói folyamatnak a tudatosítására szorítkozott. Ez a beállítottság nem kedvez a magyar festészet egyik legjellegzetesebb műfajának, a tájképnek: a mai tájkép egy része valójában nem különbözik attól a festészettől, amely a megelőző korszak figuralitása helyébe lépett. A tájképfestők másik csoportja viszont a műkereskedelem elkötelezettjévé vált. Ez nem mindig jelent alacsonyabb minőséget, hanem azt jelzi, hogy a hagyományos tájképfestés mai örökösei a jelenlegi kritikai közhit szerint a művészet perifériájára szorultak. Így mondják: nem művészetet csinálnak, hanem tetsző motívumot örökítenek meg.

Bizonyos, hogy a művészettörténet korszakváltásai általában felborítj ák a megelőző időszakokban kialakult tematikai és műfaji rendet. Ám vannak bizonyos olyan állandó tényezők, amelyek a változó stílusok feletti szférához tartoznak: azokhoz képest stabilnak tekinthetők. Ezek az állandóbb tényezők egy-egy kultúrkör, gondolkodási forma, szemiotikái rendszer — vagyis a nyelvtől meghatározott tudatállapot — kifejezői. Hiába vált a XX. század művészete internacionálissá, ezek a tényezők minden olyan művészeti törekvést befolyásolnak, amelyek gondolati, szemiotikái és érzületbeli változások kifejezésére törekszenek.

A magyar festészet, kívülállók szerint, érzelmi töltésű, a magyar művészek a tárgyak ábrázolásába sűrítik indulataikat. A nekik jelentősnek tűnő természeti motívumok együttesét szinte komponálás nélkül, csak az indulatok szűrőjén átrostálva reprodukálják, azaz érzelmi másolatot adnak a valóságról. S ez nemcsak Munkácsyra, Kasztára vagy Tornyaira áll, de legfranciásabb festőnkre,

Rippl-Rónaira is! Művei tényszerű és egyben élményőrző valóságdarabokat tartalmaznak. Vagyis Rippl-Rónai az esztétikumot alárendeli a kifejezésnek.

Sajnos Rippl-Rónainak éppúgy nem volt folytatója, mint bármelyik, őt megelőző nagy festőnek. A magyar művészet tragédiája, hogy folyton újrakezd, mert mindig attól félnek kritikusai és egyes alkotói, hogy valamiről lemaradnak, hogy „korszerűtlenek”, hogy művészetük 20—30 év késéssel követi az európai mintaképeket. Ez a szellemi rossz közérzet addig fokozódott, hogy nemzeti elhatározás született az elkésés lebir- kózására. Az eredmény: ma nekünk is van képzőművészeti avantgardunk, amely legfeljebb egy-két hónapi késéssel csinálja ugyanazt, amit New Yorkban, Párizsban vagy éppen Kas- selben kitaláltak. Megvalósult a „tökéletes”, nemzetek feletti művészet, amelyben sem helyi jelleg, sem világnézeti különbség nem található. Ilyen körülmények között felbomlik az értékrend. Kondor Bélát például, aki nagy elődeihez hasonlóan hagyományőrző és hagyomány-újraértéke- lő volt, sokan a „múlt kövületei” közé számítják.

Nem azzal válunk európaivá, ha József Attila helyett Éliot-t, Bartók helyett Wébernt tekintjük mintaképnek, hanem akkor, ha a különbözőségben is meglátjuk a közöset, s ennek tanulságaként az iskolás epigo- nizmus helyett speciális szépséget kívánunk létrehozni.

Ez a vázlatosan megrajzolt helyzet jellemezte a magyar művészetet akkor is, midőn az öt esztendeje létrehozott Hatvani Galéria jó két évvel ezelőtt meghirdette a „Magyar tájak” című kiállítását. A gondolat tudomásom szerint Moldvay Győzőtől származik. Nem tudom, mi volt nehezebb: meggyzőni az illetékeseket, vagy legyőzni azt a fanyalgó ellenszenvet, amely egyes művészek és kritikusok részéről érte ezt az elképzelést. Ügy vélem, két körülmény biztathatta a rendezőt. Az egyik az a hit, hogy a magyar költészetre és a zenére jellemző folyamatosságtudatot ki lehetne terjeszteni a képzőművészetre is, a másik pedig az a sajátos közeg, amely Moldvay képzőművészeti ízlését formálta, a hódmezővásárhelyi festészet.

A tájfestészeti biennálé első kiállítása éppen ezért zömmel a vásárhelyi művészek jelenlétére épült. A tárlatot meglehetősen bizalmatlanul fogadta a kritika. Ezt követte a hat realista festő — Dezső József, Fejér Csaba, Németh József, Patay László, Szalay Ferenc, Szúr esik János — hatvani és budapesti kiállítása, s a rendezvény hatására megindult bírálati össztűz, a „talpalatnyi realizmus” feletti gúnyolódás, majd koncentrált támadás a csoport egyik tagja, Patay László ellen, műcsarnoki bemutatkozása alkalmával.

Azért kellett emlékeztetni ezekre az eseményekre, mert fontos tünetei a magyar művészetnek, felhívták a figyelmet eddig csak lappangó problémákra, tájékozódást adtak kritikánk mostani állapotáról, továbbá arra serkentették művészeinket, hogy a polarizálódó frontok valamelyikén keressék meg helyüket. Majdnem, hogy a kritika elleni demonstráció számba ment az a nagy érdeklődés, amellyel a másodszor megrendezett „Magyar tájak” biennáléra a művészek reagáltak.

E második bemutató nemcsak szín- vonalbeli, hanem stiláris gazdagodást is hozott. Ami nemcsak abból adódik, hogy sokkal több művész vett a mostanin részt, hanem abból is, hogy a kiállítás témája megmozgatta a festők képzeletét, érdeklődést ébresztett a tájkép műfaja iránt. Ám a kétségtelen eredmények ellenére, még nem érte el a kiállítás egyik lehetséges célját, hogy visszaállítsa a magyar művészet oly fontos témájának, a tájképfestésnek a tekintélyét.

A mai tájképfestők általában bátortalanok, s talán a kritikától való félelem is kissé elfogódottá teszi őket. Megközelítően sincs annyi mondanivalójuk a tájkép műfajában, mint nagy elődeiknek: a nemzeti érzületet ébresztgető Markó Károlynak, a hazai táj jellegét felfedező Mészölynek, Mednyánszkynak, a táj lírai arculatát kibontó Munkácsynak, Paálnak, a magyar sorsot panaszoló Kosztának és Tornyaynak, a szépség iránti nosztalgiát kifejező Szinyei-Mersének, Fe_ renczynek és Csóknak, a panteizmus látnokának, Egrynek, vagy a kozmikus magányérzést manifesztáló Ber- náthnak és Szőnyinek.

A mai magyar festőnek talán még a mondanivalónál is fontosabb gondja a tájkép műfajának újrafogalmazása és kiművelésének lehetőségei. A különböző beállítottságokból néhány irányzat máris körvonalazható.

14