Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Cs. Varga István: Ady és Németh László, II.
sára is, ha Reviczky és főként Komjáthy kísérleteit számításba vesszük, amelyek már a szimbolizmus kapujába vezetnek. Ady költészetével értük utói ismét az európai líra fejlődését. De az ő szimbolizmusa nemcsak azért nem „megkésett”, „fáziskésésben” született, mert a kelet-közép- európai szimbolizmus sajátos formáját hozta létre, hanem azért sem, mert lírájában a forradalomba menetelő magyar valóság költői szintézisét teremtette meg. Az Ady- kutatók közül többen (Révai, Lukács, Király István) hangsúlyozzák Ady páratlan tisztánlátását, tehetségének teremtő erejét. Ide tartozik Németh László sajátos felfogása is: „Ady lírája nem a kultúra világerein szivárgott össze, hanem egy magára utalt költő gondolkozása tárta fel magából”. Ilyen értelemben Németh László helyesen mutat rá Ady „magára utaltságára”, de Lukács György tévedett, amikor Adyt teljesen leválasztotta a kísérőktől, az előőrsök, fegyvertársak csapatától. Ady verseiben fedezi fel a tagoló elem nagyszerűségét Németh László. A tagoló elemet tartja a legigazibb magyar jelleghordozónak: „sötét és gyógyíthatatlan, mint a székely balladák levegője, önmagát rögzítő hang, kijelentésszerű elhatározottság.” A magyar költőiség lehetőségeit határtalanul tágító Ady ezt a férfias erőt zúdította a maga lírájába. Az emberi és költősorsot magyar sorsként nyögő Ady mint pszichológus Dosztojevszkij, Proust, sőt Freud rokona, mint gondolkodó Tolsztoj őszintébb öccse, az Una- munók és André Gide-ek robusztusabb bátyja, mint kifejezőművész a világszerűség elleni kifejezés-forradalom sokszor barbár, de egészében nagyszerű hérosza. Nemcsak a szépíró, de a tanulmány- és esszéíró Németh László is kritikusa, irodalomtörténésze önmagának. Saját Ady-ké- péről megállapítja, hogy nem hasonlít a harmincas évek közepén köztudatban levőhöz, mert, úgymond, alig beszél magyar fák sorsáról, hét szilvafáról és Hágár oltáráról. Az ő Adyja „egy rímbe szedett pszichoanalitikus, egy filo- zóf-Einstein, a költői kifejezés kubistája.” Az életalakítás és kifejezés dolgában magára utalt Ady nagy szántásán végigmentek a civilizáció boronái. Az idő elvégezte a maga munkáját. Új értékmérő fogalmak jelentek meg. A tárgyiasság, fegyelem, szabatosság, mesterségtudás, műtisztelet és műízlés lettek az írók eszményképei. A változás Adyval is éreztette hatását. De az Ady-pör nemcsak az indulatok levezetője volt. Elverte Adyról azt a „Gőz-Adyt” is, amelyet felforrt agyak kép- zelegtek köréje: „A vigadva-züllő magyar, Ond vérbajos unokája, a vihart vijjogó madár, a fekete Dionüszosz, a kisnemesként vétózó messiás, a magtalan életimádó, a ka- cagányos proletár-vezér” sematikus gőz-képeit. Maga is kivette részét a legendaoszlató, előítéletromboló munkából. Önjellemző bírálata is: „Ady is vétetett maga ellen. Nem volt aszkétaszív, rászorult a jószóra, mint afféle világidegen ember, a hiúság legyezőire, a nevét harsogó csatazajra”. Az Emberi színjátékban is szereplő Boda Zoltán-i felismerést, amely A halottak élén Adyjában talál önigazolást, fordítja vissza a költőre: „Nem Ady írta, hogy elvész az ország, amelyben elfogynak az aszkétaszívek?” Árnyalni kell ezt a felfogást is, hiszen az asz- kézis aszkétikus elutasításhoz, kiváláshoz, kívül álláshoz vezethet. Az aszkézis nem megoldás, izoláló hatását mindenképpen megszenvedi egy elkötelezett író, nem volt kivétel ez alól maga Németh László sem. Az esztétikumra oly érzékeny Németh László hangsúlyozza, hogy Ady életművében van valami monstruó- zus, érveket mindig lehet ellene felhozni, de ezekkel az érvekkel sosem lehet elemészteni. Két hasonló szörnyművel rokonit ja Ady költészetét: Proust Temps perdu-jével és Joyce Ulysses-ével. A hasonlatosságon nem karakterológiai egyezést vagy filológiai összeköttetést ért, nem felszíni, hanem felszín alatti geológiai erőkben húzódó összefüggést. Ilyen értelemben ezek a művek és alkotóik nem irodalmár, hanem lángész módra hasonlítanak egymáshoz. A természeti tünemény Ady költészetét magyar és európai jelenségként elemző, a két világháború között az egyik legteljesebb Ady-képet megrajzoló Németh László egyik fontos következtetése a költői örökséggel való sáfárkodásra vonatkozik: „Az utókor, amely még Adyt sem tudta a maga hasznára fordítani, a természet kivételes kedvezéseit játssza el”. A „KÉTSÉGBEESETT TEOLÓGIA” KÖLTŐJE Németh László a magyarság-élmény mellett a vallás, az isten-fogalom kérdését elemezte a legrészletesebben. Szerinte Adyban is, mint a nagy kortárs gondolkodókban Tolsztojtól André Gide-ig, a racionális szellemi alap viaskodik az Isten-igénnyel. De Ady páratlan élességgel állította egymás mellé a hit teljes lehetetlenségét és abszolút szükségét. A legjellemzőbb Ady-sor: Hiszek hitetlenül Istenben — számtalan álruhában jelenik meg. Az ellentéteket vállaló Ady sem tudja feloldani ezt az ellentmondást, de ő költőként és emberként vállalni meri. A naturalizmus oltotta az emberekbe az okok láncolatát. Az idealizmus feloldotta azzal, hogy az ember csak annyiban létezik, amennyiben részese az örök eszméknek. Isten nem állandó zászlaja Ady lírájának. Az Illés szekerén vonatik fel, aztán két köteten át begöngyölten hever. Az első üldöztetések daca veti fel, a „nagyra nőtt Krisztusok” szövetsége és a kibomló Ady-kultusz félretolja egy időre. Az isteni teremtő erőt, fenséget az alkotó embernek ajándékozza ekkor Ady: Emberé a teremtés, S Isten csak egy megócskult koronája. Hasonló ez a gesztus Eluardéhoz, aki „Minden ember Prométheusz fivére” megállapítással az istenek, félistenek fenséges rangját az emberekre ruházza. A világháború apokalipszise ismét felveri Ady istenhitét, de akkor már evilági, földi érzések kifejezésére szolgál a vallás, a biblia képkincse. A kezdet és a zárórész magassági pontjai között a Minden titkok verseiben és A menekülő Életben szökik magasra az istenkeresés vágya, két hullámvölgyre osztva az életmű istenes verseinek vonulatát. Ady a zsenialitás, a teremtő képesség jogán érzi cinkosának Istent, akit a közös hibákért is felelőssé tesz: ami lázmunkánkban hazug, Mindent, mindent együtt koholtunk. Így robban be Isten az első versekbe mint igazoló : Az én ügyem a te ügyed is. ... Isten, Titok, elő a kardod. Ady istene a költő ellenségeit leigázó védőkar, menedék. Ezért van igaza Németh Lászlónak, aki szerint az első üldöztetések idején kezdődik az istenkeresés. Bizonyítékként idézzük az ismert sorokat: Üldöztetésim- ben kellettél S kerestelek bússzilajon. Joggal vetődik fel a kérdés: nem önimádat ez? Nem a magunk szerelme, amelyben a szubjektum Istennel azonosul? Németh László tagadó választ ad: „Ady istene nem szétsugárzott szubjektum, . . . egyéniségünknél hatalmasabb kényszerűség”: nem vagy keresztény, Nem vagy zsidó: Rettentő úr vagy. Ady a belérejtett tervet, amelyhez hűséges akar lenni, amelyért egyedül felel, istene előtt siratja. A bukásában is ódát érdemlő emberről van itt szó, amely így az önimádattól is sajátosan különbözik: „Az egész világ helyett imádlak, Te, hű, te jó, te boldogtalan, Te szép, kit a buták meg nem láttak: Te: Én, szegény Magam”. A küldetéses ember „Ádám, hol vagy”-a belülről 57
