Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 1. szám - HAGYOMÁNYOK ÉLETE - Pogány Ö. Gábor: Nagy Balogh János igazsága

S E

f POGÁNY ö. GÁBOR:

2 É

e s

j Nagy Balogh János igazsága |

§ =

E §

A negyedik esztendeje munkálkodó Hatvani Galéria ez év n/arán, a település várossá alakulásának harmincadik évfordulóján, emlékezetes kiállítást rendezett az 1919-ben elhunyt Nagy Balogh János festőművész hagyatékából. Eléggé háttérbe szorult egyénisége ő piktúránknak, így kritika helyett bemutatásának, művészi igazsága, hitele bizonyításának szánom a következő betűoldalakat.

Nagy Balogh a perifériákról, a főváros szegényei közül került festészetünk nagy mestereivel egy színvonalra. Foglalkozására nézve mázoló volt, alkalmi asztalos; a rosszul kereső kisiparosok nélkülözései között képezte magát. Már mint inas rajzolgatni kezdett; huszonnégy éves korára biztos felismeréssel tudatosult benne, hogy festőművésznek kell lennie. Münchenbe ment tanulni, azokból a kínlódva megtakarított összegecskék- ből, melyeket elvont anyja nyomorúságos háztartásától. Elképzelhető, milyen embertelen éhezések, szenvedések árán kellett megváltania azt a szerencsés lehetőséget, hogy a legfrekventáltabb német akadémiai városban folytathassa tanulmányait. Hazatérte után két egyhangú évtized telt el nagyobbrészt eseménytelenül, de szüntelen vívódások között, melyek hivatásának teljesítése körül okoztak állandó töprengést neki.

A nép gyermekei annak idején csak idegtépő állhatatossággal haladhattak előre a falu és külváros gyarmati helyzetéből az igazi kulturális értékek egyetemességéig. Nagy Balogh János munkássága is ilyen emelkedés a társadalmi nincsvilág- ból a jó művészet magasába. Eredményeiben — első látásra — nincs semmi rendkívüli. Képei tartózkodást és szerénységet tükröznek, egyszerűségük és mérsékletük mintha szorongást leplezne. Meggondoltság fékezte óvatossá kibontakozását, az önismeret tárgyilagossága — s nem utolsó sorban — a szükség fogta vissza munkatempóját. Tisztában volt azzal, hogy a magafajta szegénylegénynek mindent elölről kell kezdenie, s hogy o visszás helyzetek elkerülésére tartózkodnia kell a hatást keltő megoldásoktól. Ha hírverés és szenzáció kísérte volna próbálkozásait, senki se menthette volna meg az őstehetségek bélyegétől. Formai fukarságát, szűkreszabott érdeklődési körét, kis méretekre szorítkozó életművét joggal tekinthették légyen tehetetlenségnek, a lelkes buzgólkodások, nagy fogadkozások hajótörésének, az izgatott fellángolások kihunyó visszfényének. Működését viszont tudatos mérlegelés, tervszerű szorgalom motiválta. A meghitt felületeket, a bonyodalommentes témákat a koncentráltság fokozása érdekében választotta, azért, hogy semmi mellékes ne terelje el figyelmét a festés lényegéről. Keveset vállalt, de azt alaposan elvégezte, lemondott a napi dicsőségről, de előkészült a maradandóságra, visszahúzódott a kortársaktól, de meghódította az utókort. Tevékenységének kiterjedése nem volt széles körű, zárt keretek között kis helyen is elfért, termése ellenben tökéletesnek mondható. Maradéktalanul, kifogástalanul alakította azt a párszavas szerepet, melyre művészettörténetünk díszes együttesében méltónak tartotta magát. Életében úgy tűnt, hogy csupán epizódistának szerződött, de akkor is olyannak, aki egyedülálló alakításával — még ha rövid ideig tartózkodik is a színpadon — felejthetetlen élményt nyújt a közönségnek.

Alkotómódszerét illetően rendkívül következetes maradt, könnyű kalandok, gyors sikerek nem térítették el eredeti elképzeléseitől, vasakarattal fejlesztette magában a tudást, az ábrázolóképességet, a festői eszközök ismeretét. Legszilárdabb erénye a tisztánlátás volt. Jól számolt adottságainak teherbíró képességével. Belső meggyőződésére hallgatott, amikor elkerülte a dicsőségre vezérlő polgári alkalmakat, s nem lépett ki a kispesti dolgozók köréből. Képei, rajzai a proletárélet kelléktárából kapták tárgyaikat; műtermét egy munkáslakás konyhájában rendezte be. Amikor pedig magukkal ragadták az első világháború eseményei, vázlatkönyveinek tanúsága szerint a fronton is a póztalan realitás foglalkoztatta. A véres tömegdrámábó! a tipikusát, a változatlant rögzítette le, a lézengő katonákat, a lövészárkok unalmát, a hadikórházak sivárságát. A szegényeknek a háború nem jelentett kitüntetést, vitézkedést, legfeljebb a kiszolgáltatottság fokozódását, az elégedetlenség növekedését. Az egyik csatában megsérült a jobb válla, megbénult a karja, dolgozni ezután csak ritkán és keveset tudott, önfegyelme a 19-es forradalom idején mutatkozott meg a legegyénibb módon. A művészeti direktórium nagyobb pénzösszeget utalt ki neki, halála után viszont a kifizetett bankjegyeket majdnem hiánytalanul megtalálták a ládájában; a szerencse beköszöntése után se engedélyezett könnyebbséget magának.

Ez a feszes belső tartás egész művészetének is sajátsága. A proletár nagyon jól tudja, hogy mi mindenen kell átvágnia magát ahhoz, hogy „papok, katonák, polgárok után” méltó lehessen történelmi küldetésének betöltéséhez.

A folyamatot a kis dolgoknál kell elindítani, s ha festő az illető, a csendélet, interieur, önarckép műfajában, darabka vásznakon. Ezt Nagy Baloghnak fényesen sikerült abszolválnia, korszerűt, eredetit és a legszigorúbb értékelés szempontjából is kvalitásosat teljesített.

De mégse a modern fes‘észet vívmányait kell idézni Nagy Balogh Jánosról szólván, mert művészetének anyaga mégis csak eltér pályatársaié ól. S ezt az eltérést a valóság okozza, a valóság kendőzetlen jelenléte, mely borongó violákban, szomorú zöldekben, őszies barnákban, feszes szerkezetben se tudja elrejteni tényszerű vonatkozásait. A kubikosok, kőművesek, öregek, homlokot ráncolok festője nem válhatott tapasztalatainak átirójává. Vannak az életnek olyan elsődleges, kivédhetetlen, megmásíthatatlan tünetei, melyek szépíthetetlenek, mentegetheíet- lenek, el kell fogadni őket úgy, amint jönnek: ha nem is engedelmesen, de helyükre téve, bölcsen, fQ,kés7Üllen. A munkásember — ha művész lett is — az élet megpróbáltatásainak súlyát, intelmeinek a konzekvenciáját mindig is érzi, vállalja, emléküktől nem akar meneküli, inkább szembenéz a világ megváltoztatásának lehetőségeivel. A realizmus tehát nem irányzat vagy csinálmány, nem az ideológia szülötte, hanem éppen hogy a magyarázata, az eleven társadalmi tényezők hatására létrejött megnyilatkozás, melynek érvényét Nagy Balogh János igazsága is világosan tanúsítja.